A kamera másik oldalán

Negyedik fejezet 1. rész

- Szerintem végig dolgoztad ezt a hónapot. A forgatásokon kívül alig láttunk, most meg mikor mindenki kint van te eltűnsz? – kérdezi egy hang a hátam mögül. Kikapcsolom a könyvem oldalára csíptetett olvasólámpát, majd a könyvjelzőmmel megjelölöm hol tartottam, és becsukom a könyvet.
- Egy kicsit egyedül akartam lenni. Fájt a fejem, és nem tett volna jót a hangzavar – mosolyt erőltetek az arcomra. David leül mellém a fűbe, és együtt nézzük tovább ahogy a Hold sugarai a fodrozódó tó felszínére vetülnek.
Tényleg hamar elment a március, és máris benne vagyunk az áprilisban. Mindjárt a végén, vagyis több mint egy hónapja tart a forgatás. Hihetetlen kimondani igaz? Pedig mintha tegnap lett volna az első esténk, mikor a babzsákokon ülve beszélgettünk.
Olyan gyorsan múltak el a napok, hiszen megállás nélkül forgattunk, vacsora után pedig belevetettem magam a felvételekbe. Persze néha rendezői parancsra mindent el kellett dobnom, és csatlakozni a társasághoz, de én jobban szeretek magam társasága lenni. Sosem voltam az a nagy barátkozó, vagy aki jól érezte magát másokkal. Szeretek elmerülni a saját világomban, vagy egy jó könyvben. Persze kell szocializálódni, de nekem mindig nehezen ment.
Rengeteg problémám adódott ezért a filmjeim elején. Mindig attól féltem, hogy nem leszek jó társalgási partner, féltem attól, hogy valami hülyeséget mondok. Inkább csendben hallgattam a többieket. Ráadásul a legrosszabb érzés mindig is az volt mikor beszéltem, és azt vettem észre, senki nem figyel rám. Más az érdeklődési köröm, órákat el tudnék beszélni egy jó könyvről, és tudom néha untatom az embereket. Mégis, ez vagyok én, ilyen vagyok, és lehet azt hiszik a hallgatásom miatt nem figyelek, de mindent hallok, és megjegyzek. Csak szimplán nem tudom hogyan tudnék részt venni egy beszélgetésben.
- Szerintem ismerlek már annyira, hogy tudjam hazudsz – sandít rám David. Felsóhajtok. Hihetetlen, hogy ilyen rövid idő alatt ennyire kiismert.
- Ha tudod, hogy hazudok akkor miért nem mondod szimplán, amit gondolsz? – kérdezem tőle.
David kellemes csalódás volt. Persze az egoista, önimádó arcát nem vetkőzte le, de sokkal jobban el tudok már vele beszélgetni. Rengeteg időt töltöttünk együtt, hiszen ő a főszereplő. Együtt rágtuk át magunkat a forgatókönyvön, és egyszer még szöveget is segítettem neki tanulni. De szerintem nem csak munka kapcsolat van közöttünk. Bátran mondhatom, hogy barátok lettünk. Hiszen az embert mindig összehozza, ha a világ végén, hónapokig ugyan azzal a személlyel van. A világért sem vallanám be, de szeretem a társaságát.
- Mikor azt hiszem kiismerlek mindig mutatsz valami újat, amivel összezavarsz – egy kósza hajtincset a fülem mögé simít. Meglepetten kapom rá a tekintetem. – Ne haragudj – mondja, és elveszi a kezét.
Csak megrázom a fejem, jelezve neki, hogy semmi baj. Néha olyan érzésem van, mintha nem is David lenne itt. Mikor ketten vagyunk annyira közvetlen, és normális tud lenni, de olyan is volt mikor lekezelően bánt velem mások előtt.
- Mi van a füled mögött? – kérdezi továbbra is engem nézve. Oda kapok, ahonnan az előbb a hajam simította el, de hiába tapogatózok, nem érzek semmi különöset. Felhúzott szemöldökkel felém nyújtja a kezét, mintha azt kérdezné megérinthet e. Bólintok, mert nem telik többre.
Megfogja az állam, és a fejem egy kicsit balra fordítja. Majd elengedi az állam, és visszahúzza a kezét.
- Mit jelent az N betű? – kérdezi. Ekkor jövök rá, hogy a tetoválásom érdekli. Elmosolyodom a gondolatra, hogy milyen régen is csináltattam, de közben érzem ahogy a szomorúság a hatalmába kerít. Mindig is kényes téma volt, és talán ez az egyetlen dolog, amin mai napig elérzékenyülök. Elfordítom a fejem, és a tavat kezdem nézni. – Ha nem akarsz róla beszélni nem muszáj – mondja.
- Miért viselkedsz úgy néha velem, mint egy senkivel, máskor meg mintha egy közeli barátod lennék? – kérdezem tőle hirtelen. Tudom, hogy témát váltottam, de úgy érzem végre választ kell kapnom. Régóta kering a fejemben ez a kérdés, és ez a férfi néha annyira el tud bizonytalanítani.
- Tessék? – kérdezi, hangja tele van döbbenettel. Újra felé fordítom a fejem.
- Mond el nekem, hogy miért viselkedsz velem néha egy paraszt módjára – kérdem, de hallhatja az élt a hangomban.
Elfordítja a fejét, nem bírja állni a metsző tekintetem. A földet nézi, mintha valami érdekes lenne rajta.
- Magam sem tudom – vallja be halkan. Ez annyira feldühít, fogalmam sincs miért. Olyan mintha ő örömét lelné abban ahogy mások előtt megaláz. Mert valóban ezt teszi.
Mikor az első hét végén éppen egy olyan jelenetet forgattunk, ahol futnom kellett a kamerával az egyik faág beleakadt a pólómba, és oldalt felszakította azt. Kilátszódott a sportmelltartóm erre hangosan elkezdte nekem mondani, hogy:,, Ne féljek úgy sincs semmi ami kilátszódhatna." Néha pedig egyedül ő volt az, aki kereste a társaságom, és volt, hogy kávét is hozott nekem míg én késő estébe nyúlóan a felvételeket néztem.
Gyűlölöm mikor ok nélkül bántanak valakit az emberek. Sosem tudhatjuk a másik mit élt már át. Mennyire fáj a másiknak az, amit mondasz, mert lehet hallotta már ezt más szájából, és megjegyezte egy örök életre. Én mindig is azt vallottam, hogy azt add ad másnak, amit te is szívesen kapnál. Ráadásul a szónak súlya van. Főleg a bántónak.
- Akkor jó enne, ha eldöntenéd. Mert ha következőnek ilyen szemét módjára fogsz viselkedni megkeserítem az életedet. És ne hidd, hogy nem leszek képes rá – mondom nyersen majd felkapom a könyvem és talpra állok. A szavaim után bűntudat nélkül hagyom ott Davidet.
- Várj! – kiállt utánam, mire megfordulok. Már talpon is van. Szőke haján megcsillan a holdfény, fekete pólójával alig lehet észrevenni. Csak hófehér cipője világít a sötétben. – Te más vagy mint a többi lány. Már az első perctől kezdve tudom – mondja. A szemem megrebben, de egyéb jelét nem mutatom annak, hogy érdekelne, amit mond. Fogalmam sincs ez, hogy jön ide, mit akar ezzel elérni, de belefáradtam abba, hogy megfejtsem a hangulatingadozásait. Először még azt mondtam vicces, de mostanra már elegem van.
- Sosem voltam a többi lány – felelem erre, bár nem hiszem, hogy van helyes válasz.
Már régen a szettben vagyok, és az idő késő délután felé jár. Eddig csak Rebeka, és a kettő legújabb tündérünkkel foglalkoztunk. Most a hegyek közelébe merészkedtünk, és a kellékeseink felállítottak egy rögtönzött faházat. Elvileg a filmben ez a külvilágban élő tündérek gyülekező helye, akik kevesen vannak. Innen kapják a feladatukat, és itt tájékozódhatnak az otthoni helyzetről. Szerencsémre ma csak újra vesznek egy két héttel ezelőtti jelenetet, ahol egyik felvétel sem volt jó. Ezt Daviddel teszik, és nagy győzködések árára sikerült rávennem Danielt, hogy Matt és Kiera csinálja. Bármennyire is szeretném magam meggyőzni tudom, hogy nem azért tettem, hogy megmutassák mit tudnak. Bár ez valóban jó esély nekik, hiszen mindenképpen az ő felvételük fog így bekerülni a filmbe, és ez nagyon jó kiindulási pont. A nyomósabb ok az az, hogy semmi kedvem összefutni Daviddel. Nincs erőm egy újabb szócsatához, és nem szeretném beváltani a fenyegetésem.
- Tökéletes voltál Rebeka, szerintem mára végeztünk is – leállítom a kamerát, és rámosolygok a lányra.
- Ilyen gyorsan? – kérdezi meglepetten.
- Korán kezdtünk, és szinte elsőre sikerültek a felvételek. Bár igaz, hogy ma vagy három különböző részt vettünk fel, szerintem minden simán ment. Mit gondolsz Chris? – kérdezem az odébb beszélgető producert.
- Minden szuper volt. Az itteni jelenetekkel holnap végzünk is. Majd a hegyen lesz nehezebb a dolgunk, de azt hagyjuk a végére. Ha így haladunk tovább kevesebb mint öt hónap alatt végzünk – ecseteli boldogan.
- Mintha csak egy napja lennék itt, nem pedig két hónapja – rázza meg a fejét hitetlenkedve Rebeka.
- Orlando intézed a kamerát kérlek? – pillantok a segédoperatőrömre.
- Kérned sem kell – feleli, és azonnal elkezdi összeszerelni a kamerát.
- Szuper – sóhajtok fel hálásan.
- Gyere, már szeretném a saját ruháimat viselni – nevet fel Rebeka és az ajtó felé int. Együtt lépünk ki, és megyünk végig a kijelölt úton, ami a tó széléhez vezet. Ott kocsik várnak ránk, de mi sétálni fogunk, mint már vagy három napja folyamatosan. Ez eddig az abszolút kedvenc szettünk mindkettőnknek.
- Szeretem az erdőt, de egyszer ki fogom szakítani a nadrágomat – mormogja Ebony, aki mellénk csapódik. Sminkes táskája az oldalának csapódik mikor megbotlik egy nagyobb faágban.
- Én már elszakítottam a pólóm – jegyzem meg mellékesen, és elhajolok egy ág elől.
- Hát akkor legszívesebben felpofoztam volna Davidet. Mekkora egy paraszt volt már?! Mikor csendben voltál, tudtam, hogy mielőbb el kell onnan vinnelek mielőtt megütöd, vagy rosszabbat teszel – forrong Ebony.
Tényleg ő volt az, aki elrángatott onnan. Mindenki végig hallgatta, és egyetlen dolgot nem tűrök. Ha valaki közönség előtt alázza meg a másikat. Mondta volna mikor ketten voltunk. Mondta volna úgy, hogy direkt nem emeli fel a hangját. Akkor oké, elengedtem volna, de úgy, hogy mindenki végig hallgatta...
- Megütötted volna? – kérdezi Rebeka.
- Nem egykönnyen lehet engem felidegesíteni. A cérnát sokáig tudod feszíteni, de mikor az elpattan onnantól kezdve fussál – mondom komolyan. Acél idegeim vannak, de ha egyszer kijövök a sodromból, ott kő kövön nem marad.
- David furcsa. Szinte minden este megkérdezte, hogy hol vagy Sofia – meséli Rebeka. Meglepődök, de egy szót sem szólok.
- Mondom é, hogy bejössz neki. – kiállt fel vigyorogva Ebony. Megforgatom a szemem, és kilépek az erdő sűrűjéből.
- Ha be is jönnek néki akkor sem ez a legjobb módja annak, hogy kifejezze – közlöm.
- Hát...Nehéz neki is. Ha megnézed szinte sosem volt rendes kapcsolata, hogy úgy fogalmazzak a médiának élt – fejti ki Rebeka a gondolatait. – Nehéz lehet így ismerkedni, hogy szinte minden ember az ellenkező nemből a rajongód – teszi hozzá. Ezt elismerés, de akkor sem így kell viselkedni.
- Várjunk csak! – torpan meg Ebony. Mi is megállunk, és kérdőn ránézünk. Szélesen elvigyorodik.
- Azt meg sem említjük, hogy Sofia nem kötött bele abba, hogy azt mondtad tetszik Davidnek? – kérdezi sejtelmes vigyorral az arcán.
- Ne kombinálj már – nyögök fel fáradtan.
- Neked bejön? – kérdezi egyből Rebeka. Ha ő is beáll a sorba anyám, és Ebony mellé én kifutok a világból.
- Nem vagyok vak, jól néz ki. Néha tud nem seggfej is lenni. De sokkal több az ok, ami a mellett szól, hogy sose jöjjek össze vele, mint ami mellette – igyekszem érthetően fogalmazni úgy, hogy ne keressenek hátsó utalásokat.
- Tedd már félre az okaid, meg a pró és kontra érveid. Élj már egy kicsit! Mit súg a szíved? – kérdezi Ebony.
- Azt, hogy sosem tudnék boldog lenni mellette – mondom pár perc néma csend után, és tovább indulok, ezzel lezártnak tekintve a beszélgetést.