A kamera másik oldalán

Tizenegyedik fejezet 1. rész

Nincs tovább menekvés. Hiába értünk haza későn, David ott várt a lakókocsim lépcsőjén ülve, mióta elmentünk. Gúnyosan el kell mosolyodnom, hiszen a vidámparkba töltött maradék időnkben egyáltalán eszembe sem jutott sem ő, sem az újabb média botrány. Ez pedig hihetetlenül jó érzés, hogy őt pedig megeszi az aggodalom és tétlenség.
   - Beszélhetünk? – kérdezi amint meglát minket. Tekintete aggodalomról árulkodik, és mióta itt ül már vagy ezerszer beletúrhatott a hajába, mert úgy néz ki, mint akit megtéptek.
   A lakókocsi felé biccentek a fejemmel, mire feláll és oda enged. Kinyitom az ajtót, de mielőtt belépnék megtorpanok, és a többiekre nézek. Mind bíztatólag felmutatják a hüvelykujjukat, és azt tátogják, hogy minden rendben lesz.
   Bárcsak hihetnék nekik. Annyiszor lovalltam már bele magam valamibe, hogy most már csak könyörögni tudok saját magamnak, hogy bárcsak ne tenném. Bárcsak ne élném bele magam a dolgokba, mert úgy is csalódni fogok.
   Becsukom magam mögött az ajtót, és a hátammal neki támaszkodva figyelem ahogy David leül, majd összefonja a kezét. Lába idegesen remeg, majd felpillant rám.
   - Sajnálom, hogy hülye voltam. Újra – szólal meg. Kérdőn felvonom a szemöldökömet. – Nem kellett volna egyedül döntenem.
   - Engem nem a döntésed zavar. Na jó, az is de nem az a legnagyobb gondom. Való igaz, megbeszélhetted volna velem, és kitalálhattunk volna valamit. Engem az zavar, hogy képtelen voltál szólni. Hagytad, hogy egész nap felőröljön az idegesség, majd elviharzottál mellettem, és azt kellett látnom, hogy egy másik nővel bájologsz? Mikor akartál szólni róla hümm? Egyáltalán be akartál avatni, vagy hagytad volna, hogy megtudjam az internetről? – kérdezem megemelve a hangomat. Megígértem magamnak, hogy nem borulok ki, de nem tudok mit csinálni. A tegnap este után túl sok érzés gyűlt fel bennem. Szívem szerint most odamennék hozzá, a kezembe fognám az arcát, és megcsókolnám annyira veszettül hiányzik. Mégsem teszem, nem tehetem mert akkor azt hiszi semmiség volt, ami történt. Én viszont nem tudom ilyen könnyen elfelejteni a történteket.
   - Csak a te érdekedet néztem – védekezik azzal, amivel már ki tudja mennyi ideje áltatja magát. Hitetlenkedve felnevetek.
   - Az én érdekemet? – kérdezek vissza. – Ha tudtad volna mi a jó nekem akkor nem okoztál volna fájdalmat. Mert pont ez történt, és ne gyere nekem ezzel a dumával. A saját érdeked nézted, mert ha törődtél volna az enyémmel megkérdeztél volna, hogy mit akarok – mondom neki mérgesen.
   - Csak téged védtelek nem érted? – kérdezi már ő is hangosabban.
   - Az egyetlen dolog, amitől engem meg kell védeni az te vagy! – kiálltom mérgesen. A szavak csak úgy kicsúsztak a számon. David megdöbben a hallottakon, majd hitetlenkedve megrázza a fejét. Felpattan a kanapéról, és lép egyet felém. Akaratlanul is hátrálok egyet, hiszen láttam milyen mérgesen. Szemében megcsillan a fájdalom, majd visszalép egyet, és elfordítja a fejét. Zsebre vágja a kezét, engem pedig egyből elönt a bűntudat. Nem is értem miért ijedtem meg tőle, azt pedig végképp nem tudom, hogy miért mondtam, amit mondtam.
   - Ne mond ezt kérlek – suttogja halkan, hangja tele van fájdalommal és elkeseredettséggel.
   - Sajnálom – rázom meg a fejemet. Felnéz rám. Állom a tekintetét, és most én lépek egyet előre. – Nem kellett volna ezt mondanom, de tudnod kell, hogy egy kapcsolatban nem lehet egyedül dönteni. Én is ugyan olyan fél vagyok, mint te. És egyedül én tudom mi a legjobb nekem – mondom mélyen a szemébe nézve. Nekem is fáj a helyzet, fáj a köztünk lévő távolság, és egyáltalán nem akarok vele vitatkozni, de nem bírnék ki még egy napot, ahol kerülnénk egymást, majd megint összetörne a szívem.
   - Nem akartalak bántani. Sohasem, és pokolian fáj a tudat, hogy miattam szenvedtél. Csak jót akartam neked azzal, hogy nem rángatlak bele, de helyette csak rontottam a helyzeten – mondja saját magát hibáztatva. Ezzel sajnos nem tudok vitába szállni. Borzasztó érzés azt látnom most, hogy a tekintete megtört, a testtartása fáradt, a szíve pedig összetört.
   Mindketten ugyan azt akarjuk. Egymást akarjuk. De tudjuk ennek milyen ára van. Én már akkor, egy hónappal ezelőtt is képes lettem volna mindent feladni érte. Mindent. Pedig féltem, és most is félek, de tudtam, hogy ha velem lesz minden rendben lesz. Együtt megoldjuk a problémákat. Viszont hatalmas pofon volt, mikor kiderült, hogy erre az áldozatra egyedül én lettem volna képes.
   - Mindketten hibáztunk, ki így, ki úgy. Beszélned kellett volna velem mielőtt döntesz. Hiszen tudod, hogy beléd szerettem, vagy nem bizonyítottam neked eléggé ahhoz, hogy megérjem az áldozatot? – kérdezem tőle. Az arca aggodalmas lesz, és beletúr a hajába. Néhány tincs a szemébe lóg, és szívem szerint kisimítanám, de azzal csak rontanék a helyzeten. Meg kell beszélnünk, nem rohanhatunk el újra a problémák elől.
   - Sosem kételkedtem a szeretetedben. Egyszerűen csak féltem. Nem volt még komoly kapcsolatom – magyarázza kétségbeesve.
   - És szerinted ezt kellett tenned, mikor még egy fél napja sem voltunk együtt? – kérdezem hitetlenül. Próbálom megérteni, próbálom figyelembe venni, hogy pokoli nehéz az élete. De ez még nem mentség arra ahogy viselkedik, és nagyon nehezen tudok megfeledkezni arról ahogy minden este azt kellett néznem ahogy Helena derekát átkarolva nevetgélnek, vagy csókolóznak. Semmi sem mulasztja el azt a fájdalmat, amit még mindig a mellkasomban érzek, ha eszembe jut.
   - Nem. Hibáztam. De értsd meg, nem tudtam mit tegyek. Nem tudtam mi lett volna a helyes, és annyira nehéz az életem, hogy nem akartam rád is ezt a terhet rakni – mondja mélyen a szemembe nézve. Állom a pillantását. Felém lép egyet, de most meg sem rezdülök. Talán csak egy nagyobb lépés van már közöttünk, ha kinyújtanám a karomat meg tudnám érinteni az arcát, beletúrhatnék puha hajába.
   - Akkor miért nem beszéltél velem? – kérdezem halkan. Talán mégsem működött volna a dolog, ha kettőnk közül csak egyikünk őszinte a másikkal. Így nem fer a játék, és ha ez lesz továbbra is én kiszállok. Végleg.
   - Mert nem akartam, hogy gyengének láss. Nem tudtam volna elviselni a szemedben lévő sajnálatot. Csalódást sem akartam okozni – sorolja az indokokat. Csak megrázom a fejemet.
   - Sosem sajnáltalak ezt te is tudod. Láttalak már összetörve, amitől csak még erősebbnek gondoltalak. De ez így nem fog működni – mondom fájdalmasan. Talán a búcsú hamarabb jön, mint az ember gondolná.
   - Hogyan? – kérdezi, a szemében félelem csillan. Ugyan így néztem rá, mikor rájöttem, hogy elveszítettem. Akkor, ott éjjel a parkolóban, azt hittem véget ér az, ami még el sem kezdődött igazán.
   - Hogyan működne egy kapcsolat, ha nem tudsz beszélni a társaddal? – kérdezek vissza szerintem teljesen jogosan. – Ha nem tudsz nekem beszélni arról, ami nyomaszt, ha minden ilyen alkalommal megbántanál azt nem tudnám elviselni. Ahogy te sem tudod. Ilyen lenne a kapcsolatunk? Te döntesz, én pedig elszenvedem a következményét? – kérdezem széttárva a karomat. Még egyszer nem lesz ilyen, még egyszer nem hagyom neki, hogy ezt megtegye.
   - Ne csináld ezt. Ne tegyél úgy, mintha nem lehetne ezen változtatni – mondja, és jelentőségteljesen rám néz.
   - Volt egy hónapod változtatni. Éjszakába nyúlóan ültem ezen a rohadt kanapén, és vártam hátha belépsz az ajtón, és megbeszélünk mindent. Nem így volt, én pedig elvesztettem a reményt. Sajnálom, hogy már nem megy könnyen hinnem a szavaidnak – rázom meg keserű mosollyal a fejem. Nekem is fájnak a szavak, de mindig is őszinte voltam, és most is így teszek. Már minden mindegy alapon kifejtem az érzéseimet. Semmit nem veszíthetek.
   - Nem tudtam – mondja meglepve. Felhúzom a szemöldököm. – Nem tudtam, hogy vártál rám – suttogja.
   - Pedig vártam. De te nem jöttél – mondom halkan. Egy percig csak állunk egymás előtt, mélyen a másik szemébe nézve. Mindkettőnkben az érzések viaskodnak egymással. Minden vágyam, hogy most a karjai közé vessem magam.
   - Hülye voltam. Hülye voltam, mert elengedtelek. Hülye voltam mert az hittem jó lesz neked. Hülye voltam, mert nem szerettelek úgy ahogy megérdemelted volna. Hülye vagyok mert nem tudom elmondani mennyire szerelmes vagyok beléd – közelebb lép hozzám. Az ajkaim elnyílnak a döbbenettől. Hirtelen jött ez az őszintesége. Gyengéden, de határozottan megfogja az államat, és felemeli a fejemet. Kényszerít, hogy smaragdzöld íriszeibe nézzek. David szemében egy láng lobban fel. Talán a vágyé? A szenvedélyé? Fogalmam sincs, de teljesen megbabonáz.
   - Ne tedd. Ne áltass, míg nem döntesz. Ne tedd meg velem újra, ne törj össze újra – könyörgöm neki. Még egyszer nem bírnám ki.
   - Sosem akartalak megbántani. Talán, ha az ember valaki minden áron védelmezni akar, akkor saját maga fogja a legnagyobb fájdalmat okozni – szeme végig pásztázza az egész arcomat. Kezét rásimítja az arcomra, és hirtelen bevillan a konyhánkban történt csók. Egész testemet elfogja a kétségbeesett vágyakozás.
   - Mond, képes lennél harcolni értem? Értünk? – kérdezem suttogva. Halvány mosoly kúszik a szája szélébe. A szívem dübörögni kezd a mellkasomban, a vér lüktetését a fülemben hallom.
   - Igen. Érted megéri mindent elveszíteni, csak eddig ostoba voltam, és erre nem jöttem rá – mondja. Hangjából őszinteséget hallok ki.
   A térdem megremeg a boldogságtól. Szememet megkönnyebbülten lehunyom, és nem tudok hinni a füleimnek. Mintha álmodnék. Annyiszor vágytam erre a pillanatra. Annyiszor elképzeltem már, aztán mindig felébredtem, és a csalódottság újult erővel tört rám. Félek, most is ez fog történni.
   David még közelebb jön, másik kezét a derekamra csúsztatja. Tudom, hogy nem helyes, amit teszünk. Le kellene löknöm a kezét, hátra kellene lépnem.
   - És te? Te képes lennél mindent feladni értünk? – kérdezi a hangjában pedig reményteli várakozás van. Kinyitom a szemem, és újra az íriszeibe fúrom a tekintetem.
   - Én már akkor mindent feladtam érted – mondom őszintén. Kifújja a visszatartott levegőt, majd elmosolyodik. Egyszerre boldogság önt el, hogy ezt a szívből jövő mosolyt én okoztam, másodszor pedig türelmetlenség, mert azt akarom, hogy végre megcsókoljon.
   Mintha meghallotta volna a kérésemet, lehajol hozzám, és a számra tapasztja az övét. Karomat egyből körbe fonom a nyakán, és szorosan hozzá tapadok. Másik kezével is átfonja a derekamat, majd, ha lehet még közelebb húz magához. Lábujjhegyre kell emelkednem. Szájának ismerős érzése, parfümének jellegzetes illata valami melegséget kelt a mellkasomban, mely lassan szétárad az egész testemben. A lágy csókból egyre durvább lesz, de még mindig gyengéden bánik velem. Kezét a derekamról a combomra csúsztatja, és felemel. Lábaimat automatikusan átkulcsolom a derekán. David hátrál néhány lépést, nem szakítva meg a csókunkat. Hirtelen hátra dől, és velem az ölében leül a kanapéra. felsikoltok a döbbenetemben, elszakadva tőle, mire hatalmas mosoly kúszik az arcára. Nevetve megrázom a fejem, és most én hajolok hozzá, és csókolom meg.
   Nem tudom, hogy megbeszéltünk-e mindent. Nem tudom most akkor mi lesz holnap, mikor biztosan megint beszélnünk kell a stúdió fejével. Nem tudom mi lesz egy perc múlva. Nem tudok semmit, csak azt, hogy szeretem ezt az embert. Most pedig csakis ez számít.
   Jó érzés volt a kanapén ülni. David a fejét az ölemben nyugtatta, én pedig szőke tincsivel játszottam, míg mindketten mosolyogtunk. Mellkasunk szaporán emelkedett, a csók intenzitása miatt, de boldogok voltunk. Egy percre csakis ketten voltunk. Bármit megadnék azért, hogy minden nap ilyen legyen. Hogy itt legyen mellettem, hogy lenézek az arcára, észre vegyem a halvány szeplőket az orrán, a hajával babráljak, miközben ő behunyt szemmel mosolyog. Annyira nyugodtnak érzem magam, annyira boldognak, hogy bármit megadnék azért cserébe, hogy ez így maradjon.
   - Hogy lesz tovább? – kérdezi halkan, szemeit kinyitja. A lámpa fényében smaragd íriszei megcsillannak, tekintete lágy, szeretetteljes, az arcomat térképezi fel. Halványan elmosolyodom, miközben még mindig a hajával babrálok.
   - Én mindent elmondtam neked. A döntés most rajtad áll – mondom végig simítva a hüvelykujjammal arcéle vonalát. Felemeli a kezét, és megfogja az enyémet. A mellkasára vonja, ujjainkat szorosan összekulcsolja.
   - Még egyszer nem. Ketten döntünk, mert nem akarlak újra elveszíteni az ostobaságom miatt – jelenti ki határozottan.
   - Tényleg képes lennél mindent feladni? Ezt feladni? – mutatok körbe a szabad kezemmel. Tudjuk, hogy nem csak a kényelmes lakókocsira értem. A mozdulatomba belefoglaltam, a hírnevet, a pénzt, a filmforgatás világát, a kapcsolatokat, az élményeket, a kemény munkát, amivel idáig jutott.
   - Igen. Már tudom, hogy igen – mondja teljesen őszintén, és a szájához emelve az összekulcsolt kezünk, megcsókolja a kezem. A mosolyom még szélesebb lesz. – Sosem a hírévért, vagy a pénzért kezdtem bele a szakmába. Öt éves koromban, mikor az első szerepre jelentkeztem, már tudtam, hogy mit akarok tenni. Pedig milyen gyerek voltam még! – nevet fel. – Azért kezdtem bele a színészetbe, mert borzasztóan megtetszett, ahogy a kedvenc filmem újra, és újra végig néztem, és mindig adott valami újat, valami maradandót. Én is ezt akarom. Valami maradandót, valami igazán emlékezeteset adni a világnak. Tudom, hogy a hírnevem felhasználhatom jó célokra is, a kapcsolataim segíthetnek másokon. A filmjeim pedig emberek millióinak adhatnak támaszt, adhatnak tanítást, és adhatnak erőt – meséli hatalmas beleéléssel, az én szívem pedig csordultig telik örömmel, de közben bánattal is.
   Hogyan tudnám ettől megfosztani? Olyan lelkesen, csillogó szemekkel beszél a céljairól. Hogyan vehetném el tőle a lehetőséget, hogy valami igazán nagyot adjon az utókornak? Egyikünk sem tudja, mi lesz holnap, egyikünk sem tudja, hogy lesz-e még munkánk délutánra. Nem tudnám elvenni tőle az életét, hiszen nagy szavak, de tényleg ez az élete. Nem tudnám elviselni a tudatot, hogy én akadályoztam meg a céljai elismerésében.
    Engem sem foglalkoztat a pénz, nem azért kezdtem bele. Sokkal inkább ugyan azért, mint David. Mindketten valamit adni akarunk az embereknek, így vagy úgy. Talán ketten is sikerülne, talán nem csak operatőr lehetnék, hanem rendező is. Hiszen abban is van tapasztalatom. Talán alkothatnánk ketten valamit, talán nem kellene egy stúdiótól függenünk.
   - Tudod, sajnálom, hogy eddig nem ismertelek – szólalok meg, kiszakadva a gondolataim közül. Kérdőn összeráncolja a szemöldökét.
   - Igazán?
   - Ühümm – bólogatok. Hüvelykujjammal a kézfejét simogatom. – Csodálatos ember vagy, még ha hibázol is néha. Sajnálom, hogy ezt, amit most nekem mondtál, nem osztod meg másokkal is. Talán elérhetnél valami olyat vele, amit még senkinek nem sikerült.
   - Nélküled biztosan nem menne, még ha meg is próbálnám – jelenti ki, hogy bármi is legyen, mellette a helyem.