A kamera másik oldalán

Tizenegyedik fejezet 2. rész

- Maguk ketten már megint csak nem azt teszik amire utasítottam Önöket! – mondja mérgesen az öltönyös igazgató, az asztalra támaszkodva. Rezzenéstelen tekintettel ülök a helyemen, kényelmesen hátra dőlve a székemben. David megint velem szemben foglal helyet, tekintetében ezúttal tisztán látható a határozottság. Ettől pedig megőrül az igazgató, mert tudja, hogy David szilárd döntéssel jött ide. Ennél a viselkedésnél látszik igazán, hogy ő is tudja, ez veszett ügy. – Mit mondjunk a sajtónak? Magának elvileg barátnője van! – fordul kipirultan David felé.
   - Elvileg. Helena sosem volt az, és emlékeztetném, hogy maguk miatt van ez a felfordulás – alig tudom megállni, hogy ne nevessem el magam.
   - Maguk voltak részegen egy buliban, ahol nem a barátnőjével csókolózott összemelegedve a parketten – világosít fel minket, mintha mi nem tudnánk róla. Hiszen velünk történt.
   Annyira, de annyira tudom gyűlölni Hollywood mocskos játékát. A hollywoodi nagyágyúknak nem számít az ember. Az ember csak tárgy a célja eléréséhez. A célja pedig a pénz. A pénz dominál, és a kapcsolatok. Ki kit ismer, ki kit tud felhívni, ki az, aki támogatja. Erre szoktam mondani, hogy a vörös szőnyeg nem más, mint ennek a mocsoknak az elfedése.
   - Már megbocsásson, de egyikünk sem volt részeg – szólok bele, mert nem szeretem, ha alaptalanul vádolnak meg. Inni ittam, de tudtam hol vagyok, kikkel, mit csinálok. Részegen én nem így néztem volna ki, Davidben pedig szerintem egy korty alkohol sem volt.
   - Maga csak hallgasson! – csattan fel, villámokat szóró szemét az enyémbe fúrja. Metsző pillantással válaszolok, és még véletlenül sem szakítom meg a szemkontaktust. – Maga tehet mindenről!
   - Még hogy én? Nekem nem is volt beleszólásom. Ha már elsőre az igazat mondta volna, akkor most nem lenne ez a cirkusz – mondom könyörtelenül.
   - Ezzel akarsz együtt lenni? – kérdezi felém mutatva. David keze ökölbe szorul, karján kidagadnak az erek. Jobb esetben megmelengetné a szívemet, hogy felpofozná értem ezt az embert - nem mellesleg jogosan – de most azért remélem nem teszi, mert akkor hatalmas bajba kerül.
   Fel sem tudom fogni, hogy miért kerítenek ennek ekkora feneket. Könyörgöm, hány híresség jött már össze „közöséges emberrel"? Hányan jöttek össze egy rajongójukkal? Kőbe van vésve, hogy egy sztár csakis egy másikkal lehet együtt? Miért baj az a világnak, ha egy közszereplő boldog, még akkor is, ha nem azzal az emberrel látnák szívesen, aki az örömét okozza? Miért ennyire kegyetlen az ember, hogy megszabja mások életének minden egyes mozzanatát? Hát te talán örülnél neki, ha valaki irányítaná az egész életed?
   - Nem ez, hanem Sofia. Másrészt pedig igen, vele szeretnék együtt lenni. Ha pedig nem tetszik, akkor már alá is írom a szerződés felbontását – arca kifejezéstelen ahogy mondja, de el tudom képzelni mennyire fájhat neki feladnia mindent. Hálás vagyok, persze hogy az vagyok.
   - Rendben – mondja elmosolyodva a férfi. – Ezt a kört megnyerték. Elintézem, hogy a sajtó tudjon a döntésünkről – összeszedi a mappáját, majd választ sem várva az ügyvédjeivel kiviharzik a teremből.
   Megkönnyebbülten felsóhajtok, és érzem ahogy a vállamról legördül egy hatalmas kő. Nem mondanám, hogy túl egyszerűen ment, azt sem mondanám, hogy elégedett vagyok, hiszen ezzel a szívességével a kezében tart minket, de nem érdekel.
   - Mr. Wright, ha maradna egy percre, megköszönném – jön vissza az igazgató, arcán szívélyes mosoly van. Nyíltan elfintorodom, majd David ügynökével együtt elhagyom a tárgyalótermet.
   Mielőtt elindulnék a folyosón, a férfi a vállamra téve a kezét maradásra bír. Kérdőn nézek rá, mire egy kedves mosoly terül el az arcán. Már azt hiszem, hogy ő is ellenezni akarja a dötésünket, de meglepetésemre nem ez történik, mikor megszólal.
   - Maga a legjobb dolog, ami David életében történhet, így én csak hálás tudok lenni magának. Jól döntöttek – biztosít a támogatásról. Bár nem ismerem ezt a férfit, és csak néha láttam megfordulni a szettben, de mérhetetlenül hálás vagyok neki. Nem érdekel hány támogatónk van, nem érdekel hányan szidnak minket, de ez most baromi jól esett. Eddig is tudtam, hogy jól döntöttünk, de most még biztosabb vagyok benne.
   - Köszönöm. Ez rengeteget jelent nekem – mosolyodom el hálásan. Biccent egyet, én pedig ott hagyom, hadd beszéljen ő előbb Daviddel.
   Bár nem szívesen megyek el, de bízom Davidben. Egyszer már átvert, tegnap viszont eloszlatta minden kételyemet. Nagyon remélem, hogy nem hiába adtam neki még egy esélyt.
   Minden ember érdemel még egy esélyt. Egy utolsót. Nem hiszem azt, hogy létezik olyan, aki ne tudna megváltozni. Csak akarás kérdése az egész. David hibázott, de változtatni akar. Én pedig adtam neki egy utolsó esélyt, hiszen lehet valóban megérdemli: Ezt addig nem tudom meg míg nem engedek neki.
   A többiekkel ülök a babzsákokon, és még öt perc sem telt el mióta eljöttem a tárgyalóteremből, de David tart felénk hatalmas mosollyal az arcán.
   Elfog a bűntudat, mert Helena biztosan azt érezheti, amit én éreztem mikor őket együtt láttam. A szíve szakad meg, és azt kívánja bárcsak ő lehetne Daviddel. Hiszen megmondta nekem őszintén, hogy szerelmes belé. Azt is közölte, hogy tudja mi van közöttünk, és hogy nem akar az utunkba állni. Hiszen, ha David boldog akkor ő is az. Ezért irtózatosan hálás is vagyok, de nem tudom elfelejteni azt az egy hónapot, amit szenvedtem, és nem akarom, hogy Helena is rosszul érezze magát.
   - Mit akart? – kérdezem, mikor leül a mellettem lévő üres helyre.
   - Csak elmondta, hogy lehiggadt, és támogat minket, mert látja, hogy úgy sem tehet mást – legyint egyet, mintha nem lenne érdekes. Nem is az, hiszen éppen most nyertünk az igazgatóval szemben.
   Majd szétvet a boldogság, hiszen ez azt jelenti, hogy végre nem kell titkolóznunk, nem kell egyikünknek sem szenvednie, hanem szabadon együtt lehetünk. Tudjuk, hogy nehéz, amire vállalkozunk, de nem számít. Ketten bármit legyőzünk. Ráadásul az állásunk is megtarthattuk, így pedig sokkal egyszerűbb lesz minden.
   - Na galambocskák, mi a délutáni program? – kérdezi Tom mosolyogva. Próbálom a pillantásomba minden hálám belevegyíteni. Sokkal tartozom neki, nagyon sokkal. Ahogy a többieknek is. Kibírták a hisztimet, egy szót sem szóltak mikor egyedül akartam lenni. Pedig nem ártott volna egy jó kis fejmosás, hogy helyre rakjanak.
   - Haha – mondom gúnyosan. – Én szabad vagyok a délutánra – tárom szét a karomat.
   - Basszus! – kiállt fel Rebeka. Mind odakapjuk a fejünk, és kérdőn nézünk rá. – Mindjárt vége a nyárnak, és még nem voltunk strandolni. Elhiszitek ezt? – kérdezi helytelenítőleg megrázva a fejét.
   - Amúgy tényleg – bólogatok. Szinte eszünkbe sem jutott. Annyira belehúztunk a forgatásba, hogy néha már csak arra volt időnk, hogy ledőljünk az ágyba, és aludjunk. Olyan, hogy strandolás meg sem fordult a fejünkben. Viszont most tényleg lemennék az óceán partra, hiszen tűz a nap, ráadásul valami színt is kellene szerezni ilyen későn.
   - Akkor szerintem megbeszéltük mit csinálunk – fordul körbe kérdőn Rebeka, mire mind egyetértően bólogatunk.
   Feltápászkodunk, és ki-ki megy a saját lakókocsijába, összeszedni magát. Én gyorsan felkapom a még otthonról hozott, sötétékék bikinimet. Felveszek egy farmer shortot, és egy fehér haspólót. A hajamat kibontom, és hagyom, hogy a vállamra omoljon. A vízben úgy is összeragad. A hátizsákom tartalmát kiborítom az ágyamra, és bepakolok olyanokat, hogy törölköző, fésű, naptej, még a könyvem is, zsebkendő. A fejemre felcsúsztatom a napszemüveget, a lábam pedig belebújtatom a kék strandpapucsomba. Tudom, eléggé megszállottja vagyok a kék színnek.
   - Szuper, mehetünk is – szólal meg Rebeka mikor én is kiérek hozzájuk.
   Két kocsiba szállunk be, mert mind a nyolcan kényelmesen elférünk így benne. Én Daviddel, Ebonyval és Rebekával utazok. Nos, négyünk közül én lettem megszavazva, mint sofőr, így nekem kell vezetnem. A kocsi nem mellékesen Danielé, de a kulcsot mindig a lakókocsija aljára, egy szögre akasztva tartja, ha nagyon kellene nekem. A társaság másik része Tom kocsijában kel útra, és per pillanat irigylem a kocsi lehúzott tetejét.
   - Tudsz vezetni ugye? – kérdezi mellőlem David. Amolyan ,,ezt komolyan kérdezted" pillantással nézek rá. Nevetve felrakja a kezét, én pedig beindítva a kocsit, kigurulok a parkolóból Tom után.
   Csend van míg felhajtunk az autópályára, de aztán Tom hirtelen nagy hangon elindít egy nyári lejátszási listát, feltekeri a hangerőt, hogy mi is halljuk a szél süvítő hangjától. Hatalmas mosolyra húzódik a szám, letekerem az össze ablakot, és rátaposok a gázra. Tomék mellé vezetek az autóval, majd átnézve David előtt összemosolygok vele. Lelassítok, és visszasorolok mögé.
   - Életveszélyes vagy – mondja mögülem a barátnőm.
   - Csak merész – vágom rá, mire mind felnevetünk.
   - Akkor ti most...? - hajol be középre Rebeka, és a visszapillantóban látom, hogy felváltva néz rám és Davidre.
   - Igen – David a sebességváltón lévő kezemre csúsztatja az övét. Nem nézek rá, de elmosolyodom, majd kikerülök egy autót.
   - Végre már – sóhajt fel Rebeka. Felkuncogok, de még mindig hálás vagyok nekik.
   Nem is tudom mennyire lehettem idegesítő, és hányszor pofoztak volna fel a legszívesebben, hogy kiszedjenek az önsajnálatomból. Szánalmas volt, amit leműveltem, és szégyellem is rendesen. Sosem szerettem túlzottan magammal foglalkozni, elmerülni a gondjaimban. Én úgy hiszem mindig olyan voltam, aki inkább a másikkal törődött.
   - Ezek után is te fogsz vezetni – szólal meg Ebony aki a szemére tolva a napszemüveget kényelmesen hátra dől az ülésen, és hagyja, a szél had fújja a haját.
   - Fáj ez a bizalmatlanság, de ez esteben elnézem – mondom incselkedve.
   - Még szép hiszen, ha durcizol akkor belefullasztalak a vízbe – mondja komolyan. Felnevetek, és a tükörben látom, hogy ő is jól szórakozik.
   - Nem, ha előbb én – vágom rá.
   Mikor mindenki kiszáll a kocsiból, egyből elindulunk a homokos part felé. Hiába van rajtam papucs még így is érzem, hogy mennyire forró a lábunk alatt a talaj.
   Éppen azon ügyeskedem, hogy ne essek el, mikor a jobb kezemet valaki megfogja, és az ujjaim közé fűzi az övéit. Meglepetten kapom fel a fejem, és elmosolyodom mikor David néz le rám. Bár a napszemüveg takarja a szemünk, biztos vagyok benne, hogy mindkettőnkké csillog a mérhetetlen boldogságtól.
   Egy parthoz közel eső helyet választunk. Viszonylag sokan vannak, a vízben pedig még többen. Nem messze vagyunk a mólós vidámparktól, így érthető is a nagy tömeg. Kényelmesen, egymáshoz közel terítjük le a törölközőinket. Én David, és Ebony között vagyok, velem szemben pedig Rebeka van. Egy kisebb kört alkotunk, középen vannak a táskák.
   A fiúk le is kapják a pólójukat, amit ledobnak a törölközőre, majd futnak is a vízbe, mert égeti a csupasz talpuk a homok. Nevetve nézünk utánuk. Meg kell mondanom David teste megérdemel egy említést. Nem túl izmos, szálkás a teste, és még kockája is van. Eddig észre sem vettem, hogy mennyire jól néz ki. Sokkal jobban lekötött a jelleme nem, mint a teste.
   Lehajolok, és felveszem David pólóját. Szépen összehajtogatom, majd elrakom a hátizsákomba, hogy ha kijönnének a vízből, ne vizezze össze. Nem mintha nem száradna meg a tűző napon.
   - Máris kész háziasszony vagy – kommentálja a mozdulatom Helena. Grimaszolva elhúzom a számat, mire felkuncog.
   - Csak szeretem a rendet – felelem megvonva a vállamat.
   - Te? – kérdezi Ebony úgy, mint aki rosszul hallotta.
   - Jaj, fogd be! – kiálltok fel.
   - Valaki segít bekenni a hátam? – kérdezi Helena forgolódva. Készségesen felállok, és átülök az ő törölközőjére. Baromi jó alakja van, és esküszöm erősen elgondolkozok azon, hogy én le sem veszem a pólóm. A nyomába sem érek.
   Ebony mindig azt mondta, hogy alábecsülöm magam. Hogy mindig többet várok el magamtól. Tényleg bántottak a kinézetem miatt, talán ezért is van az, hogy sosem elégszem meg a külsőmmel. Egyszerűen nem tetszik az, amit a tükörben látok. Azért, hogy ne fogyjak rohamosan, és ne essek át a lovon Ebony szinte minden héten ellenőrizte az edzésem, vagy azt, hogy mit ettem. Ha ő nem lenne, szerintem elfogytam volna.
   - Neked miért van már ilyen jó színed? – kérdezem Helenat, miközben elkenem a naptejet a hátán, hogy ne maradjon fehér csík.
   - Jók a génei – szól ide Kiera, mire Helena felkacag. Kiera éppen rövid, kék haját igyekszik egy copfba fogni, hogy ne lógjon a szemébe.
   - Voltam szoliban – rántja meg Helena a vállát.
   - Lehet nekem is kellett volna mennem – nyugtázom, de tudom, hogy ez esélytelen lett volna a folyamatos munka miatt.
   - Azért neked is van színed – feleli kedvesen. Felhorkanok, majd megtörlöm a kezem a törölközőben. – Köszönöm.
   - Nincs mit. Talán egy vámpír hullaszíne lehet most a bőröm, de igazán rendes vagy – grimaszolok. Helena újra felnevet, majd a kezével mutatja, hogy forduljak meg és bekeni a hátam.
   - Majd most szerzel színt. Viszont ez a fürdőruha baromi jól megy a fehér bőrödhöz – dicsér meg, mire szélesen elmosolyodom.
   - Miért nem tudnak a fiúk normálisan strandolni? – kérdezi Rebeka sóhajtva, mire mind az óceán felé kapjuk a fejünk.
   A srácok fröcskölnek, ökörködnek, kakasviadalt játszanak. Mint a kisgyerekek, bár igen szórakoztatóak.
   - Hozhattunk volna valami szendvicset, vagy inni – mondja eltűnődve Ebony.
   - Majd veszünk, nem látod mennyi kávézó van ott, meg étterem? – kérdezi Rebeka hátrafelé intve a kezével. Valóban sok evésre alkalmas hely van a mögöttünk lévő parti sétányon.
   - Ha te így akarsz beülni egy étterembe akkor hajrá – mondja Ebony a fürdő ruhánkra utalva.
   - Simán. Én megtenném, ha kajáról van szó – vágom rá egyből.
   Megköszönve Helenának felállok, és visszamegyek a saját törölközőmre. Mind letelepszünk, és elhasalva, feltámaszkodva az alkarunkra napozunk. Én a szemüvegemen keresztül elő véve a könyvemet belekezdek egy új fejezetbe. Mostanában kevés időm volt az olvasással foglalkozni, amit igazán sajnálok.
   Talán harminc perce feküdhetünk így, mikor hirtelen valami hideg csöppen a hátamra. Egész testemen végig fut a borzongás. Biztosan nem eshet, hiszen hétágra süt a nap. Félek megfordulni, mert előre sejtem, hogy mi vár rám.
   David mosolyog le rám, hajából a homokba csöpög a víz. Pont kitakarja a napot, és így úgy tűnik, mintha a feje köré egy glóriát fonna a Nap.
  Ravaszul elvigyorodik. Azonnal eldobom a könyvem, de szerencsére még sikerül időben beleraknom a könyvjelzőmet. A napszemüveget ledobom a törölközőre, pont mikor David lenyúl értem, és felkap a karjai közé. Vizes mellkasához szorít, mire újra kiráz a hideg. Se szó se beszéd gyors léptekkel elindul velem a víz felé, mire sikítva kapálózom, de nem enged a szorításán. Biztosan tart, és egyenesen a víz felé menve nevet az erőtlen próbálkozásomon. Hátra pillantok, és boldogan veszem észre, hogy a többi lány is erre a sorsa jutott. Tom Kierát, és Helenát fogja a karjai közé, és cipeli a víz felé. Meg sem kottyan neki a két vékony lány, akik próbálnak kiszabadulni.
   David belegázol velem a vízbe, majd érzem ahogy eléri a combom a hideg óceán, majd a következő pillanatban összezárul a víz a vállam fellett. Levegőért kapkodom, mert a forró bőröm hirtelen érte a víz.
   - Hideeeg! – nyújtom el a szót, és kapálózom.
   - Nem foglak elengedni, ne félj – biztosít David.
   - Tudok úszni, csak hirtelen jött a víz – mondom megnyugodva, mikor percek múlva már megszokom a hőmérsékletet. – Leteszel kérlek?
   - Persze – óvatosan elenged. Arra nem számítok, hogy nekem már nem ér le a lábam, így hirtelen megragadom David vállát, hogy ne süllyedjek el. – Megvagy? – kérdezi vizslatva. Bólintok, majd elengedem, és hirtelen lebukok a víz alá.
   Nem messze van a talaj, így mikor leér a lábam, felrúgom magam. Egyből hátra simítom a hajam, és kidörzsölöm a szememből a vizet. Mikor felnézek David mosolyogva néz rám. A lábammal közben folyamatosan tempózok, hogy ne süllyedjek le.
   - Ez igazán szexi volt, de nem szeretném, ha más előtt is ezt csinálnád – néz körbe, hátha látott-e engem valaki. Felnevetek.
   - Csak nem féltékeny vagy? – kérdezem incselkedve.
   - Már hogy ne lennék az, ha ilyen gyönyörű barátnőm van? – kérdezi, mire elnyílik a szám. Az állam a vizet súrolja. Felé hajolok, de egy leheletnyire a szájától megállok. Türelmetlenül felmorran, mire én gonoszan elvigyorodom.
   - Kapj el – mondom, és hátrafelé vetve magam, gyorsúszásba kapcsolok. Nem telik bele pár pillanatba, mikor David elém kerül, és megállásra késztet. Azonnal elkapja a derekamat a víz alatt, és magához szorít. Rákulcsolom a lábam a derekára, és megkapaszkodom a nyakában. Neki szerencsére leér a lába, így könnyen meg is tud tartani.
   - Miért menekülsz? – kérdezi szorosan tartva. Lehajtja a fejét, én pedig feljebb emelem az enyémet, hogy a szemébe tudjak nézni.
   - Nem sokszor kapok ilyen szépeket – vallom be kínosan megvonva a vállamat.
   - Hát pedig szokj hozzá, mert sokszor fogsz tőlem ilyeneket hallani – feleli, majd lehajol hozzám, és lágyan megcsókol. Belemosolygok a csókunkba.
   - Mhh ehhez egyszerűbben hozzá tudnék szokni – mormogom mikor elválunk. Nevetve magához ölel, mire a vállára hajtom a fejem, és lehunyom a szemem.
   Annyira nyugodtnak érzek mindent. Olyan meghitt ez a pillanat. Tudom, hogy a kettőnkké lesz, csak sajnálom, hogy nem maradhatunk itt örökre. Van valami megnyugtató abban, ahogy egymást öleljük, míg a víz körülzár minket. Mintha egy sivatag közepén állnánk, csak ketten.
Már mind a parton ülünk, a naptól megszáradva, és nagyokat nevetve beszélgetünk. A nap mögöttem mér kezd lemenni. Orlando elszalad mindenkinek venni szendvicset, üdítőt, és nekem kávét amiért igazán hálás vagyok. Most mind eszegetünk, és közben ősrégi történetekkel fárasztjuk egymást.
   Ebony hirtelen megböki az oldalamat, mire kérdőn felé fordulok. Közelebb hajol hozzám, és az orrom elé dugja a telefonját. A képernyőn a galéria van megnyitva. A képen, amit mutat én, és David vagyunk amint a vízben csókolózunk. Fejünk felett átsüt a nap, így csak testünk körvonala látszik, a kék égbolt hátterével. A lélegzetem is elakad a képet nézve.
   - Átküldjem? – kérdezi vigyorogva, lenyelve a falatot.
   - Kérlek – nézek rá mosolyogva. – Köszönöm – tudom, hogy ő lőtte a képet, a vigyora elárulja.
   Klisés dolog ugye, ha azt mondanám, hogy ez lesz az új hátterem? Talán nem a zárolt-, hanem a kezdőképernyőé. Végül is ez a borzasztóan jó kép lett, ráadásul egy olyan pillanatot kapott el Ebony, amit valószínűleg sosem fogom elfelejteni.
   A telefonom jelzi, hogy üzenetem érkezett. Megnyitom a képet, lementem, és be is állítom háttérnek. Ahogy ránézek, elönt a boldogság és a szerelem érzése. Ezekért a pillanatokért bármennyit megéri szenvedni én azt mondom. Tudod, ha boldog szeretnél lenni az életedben akkor meg kell tanulnod tűrni, és tűrni, szenvedni, és szenvedni. Gyűlölnöd kell, hogy boldog lehess, csalódnod kell, hogy újból szeress. Meg kell tanulnod valakit elküldeni, majd valakit visszahívni az életedbe bármennyire nehéz is. Végezetül pedig csalódnod kell egyszer, tízszer, százszor, ezerszer, hogy boldog lehess igazán, egyetlen egyszer.