A kamera másik oldalán

Ötödik fejezet 1. rész

- Jó reggelt! – ront be valaki a lakókocsimba. Éppen a nappaliban állok a tükör előtt, és a hajamat fonom be két oldalt.
- Neked is Rebeka. Minek köszönhetem a látogatást reggel fél hétkor? – kérdezem értetlenül. Még lenne egy órája aludni, erre ő itt van, és ébren is van. Én a helyében még csak most fordulnék át a másik oldalamra.
- Mi az, hogy te meg David tegnap kibékültetek? Hallottuk ám amikor nevetve jöttetek vissza – dorgál meg, és leül a kanapéra. Begumizom a hajam, majd elkezdem a másik oldalt fonni. – Másrészt pedig jól áll a kiengedett haj, miért nem hordod úgy soha? – kérdezi vidáman. Fogalmam sincs, hogy lehet már ilyenkor tele energiával.
- Megbeszéltük a dolgokat ennyi. Jobban szeretnétek, ha egymáshoz sem szólnánk, és postagalambot használnánk a forgatáson? – kérdezem felé fordulva. Kérdőn felhúzom az egyik szemöldökömet.
- Nem kell megenni csak kérdeztem – tartja fel védekezően a kezét.
- Gyűlölöm kiengedve a hajam, zavar mikor az arcomba hullik – teszem még hozzá, reagálva a kijelentésére.
- Pedig jól áll – von vállat. Begumizom ennek a fonatnak is az alját, majd elégedetten végig nézek magamon a tükörben. Soha rosszabbat reggel fél hétkor.
- Pattanj, én megyek kávéért, és nem érdekel, ha te itt maradsz, de akkor bezárlak a lakókocsiba – fenyegetem meg. Nevetve felpattan, és már kint is van az ajtón. Megcsóválom a fejem. Fene azt a vidámságát, nekem is adhatna belőle.
- David még alszik, ha érdekel – mosolyog rám cinkosul.
- Mit bánom én mit csinál. Majd felkel, ha pedig nem akkor időben szóljatok, hogy másik főszereplőt keressek – zárom rövidre a David témát, hiszen pontosan tudom mit akar.
- Gonosz vagy – löki meg a vállam, és szigorúan néz rám. A száját összepréseli, ezzel pedig elárulja magát. Baromi jól szórakozik rajtam.
A beszélgetésünket a telefonom csengése zavarja meg. Benyúlok a zsebembe, és elmosolyodom mikor anya nevét látom a kijelzőn. Normális esetben megijednék, mert ilyen kor szinte sosincsen fent, de a napokban nem tudott tovább aludni, ilyenkor pedig mindig felhív.
- Már fent vagy ugye? – szól bele a telefonba.
- Mivel felvettem, ezért valószínűleg igen – kuncogok fel. Rebeka csendben sétál mellettem a reggeliző sátor felé, de közben nem tudja elnyomni a mosolyát.
- Még csak el sem kezdődött a nap, de te máris szemtelenkedsz velem. Erre neveltelek én? – kérdezi tettetett felháborodással a hangjában.
- Részben – felelem. Felnevet, és hirtelen elszorul a szívem. Hiányzik a hangja az, hogy megöleljem. Már két hónapja nem láttam őket, és a videós hívás nem adja vissza a csalási környezetet. Mindhárman tudjuk, hogy ez csak egy újabb akadály, amit már eddig is sikerült átvészelnünk.
- Na és mi van a sráccal? Él még? – kérdez rá egyből az izgalmas részre.
- Tegnap megbeszéltünk mindent. Hogy úgy mondjam tiszta lappal indítunk – válogatom meg a szavaimat. Nem terveztem senkinek sem elmondani miről volt szó közöttünk. David nem ok nélkül beszélt erről a változni akarok dologról csak nekem. Ha majd szeretné vagy készen áll rá majd elmondja, akinek szeretné.
- És biztosan nem fogod megölni a közeljövőben? – kérdezi aggodalmasan.
- Azt nem tudom megígérni. Viszont megértettem a nézeteit, és szerintem ő is az enyémeket – nyugtázom.
- Eddig nem kedvelted. Miért változott most a véleményed? – kérdezi őszinte kíváncsisággal a hangjában.
- Mondom, hogy megértettem a nézeteit. Tényleg jó fej férfi, mindössze csak nem beszélgettünk eleget. Te is tudod jól, hogy mit tesz Hollywood az emberekkel. Röviden megismertem azt a Davidet, akit a hírnév megpróbált elnyomni – úgy érzem, hogy a védelmére kell kelnem.
Először tényleg rosszul ítélkeztem, hiába nem akartam. Mindketten vétkesek voltunk, de a helyében én sem nyíltam volna meg egy vadidegennek. Sajnos, aki ebben a világban él, nem tudhatja kiben bízhat. Könnyen gondolhatta azt, hogy majd, amit nekem mond azt a sajtóban visszahallja. Megesik az ilyen, hiszen gyakran az embert az árulja el, akire nem is gondolna. Ilyen világban élünk, és néha nem árt óvatosnak lennünk.
- Annyira büszke vagyok rád kicsim – mondja anya elérzékenyülve. – Mindenkiben meglátod a jót, még akkor is, ha más már lemondott róla.
- Anya ne csináld, mert én is sírni fogok – kérem tőle, mert tisztán hallom a vonal végén lévő szipogását. Egyikünket sem a beszélgetésünk tett ilyen érzelmessé, csupán csak a másik hiánya. Hozzá kellett volna már szoknunk igen, de mi mindig is egy nagyon összetartó család voltunk. Nehezen bírjuk a távolságot, főleg miután Nathaniel meghalt.
- Na jó, menjél nem tartalak fel. A végén még lesírjuk a sminkünket – mondja vidámabb hangon, de szinte a szemem előtt van ahogy letörli a könnyeit.
- Még mindig nem használok sminket – felelem, és hiába nem látja, de egy mosolyt erőltetek az arcomra.
- Majd fogsz, ha idősebb leszel – hagyja rám. – Szeretlek kicsim.
- Én is anya – bontjuk a hívást én pedig elteszem a telefonom. Sűrűn pislogok mielőtt belépek a sátorba oldalamon Rebekával.
- Nekem is nagyon hiányoznak, ha ez megnyugtat – teszi a kezét Rebeka a vállamra. Halványan elmosolyodom.
- Sajnos megnyugtat. De a hiány érzése hiába fáj, akkor is ott lesz mindig. Viszont annál édesebb lesz a viszontlátás – felelem pozitívan. Igazi pesszimista vagyok, de ilyenkor igyekszem magamat nyugtatni.
Mindketten ugyan azt esszük. Egymással szemben ülünk, és beszélgetünk. Mesélünk a családunkról, Nathanielt nem említem. Közben jóízűen reggelizünk, és megiszok egy nagy csésze kávét is. Úgy érzem Ebony mellett szert tettem egy új barátra Rebeka személyében.
- Rendben, David kérlek vegyük fel a közeli jelenetet utoljára – kérem a férfit. David beáll a megjelölt helyre. Mögötte a vízesés én pedig a kamera lencséjén keresztül nézem, hogy minden passzol-e. Már csak ez a jelenet van mára, hiszen kifutottuk a lelkünket is délelőtt mikor a tündéreinket üldözték.
- Közelítsek még? – kérdezi Orlando.
- David állj most egyhelyben, és nézz bele a kamerába. Muszáj, hogy a szemed legyen fókuszban – adom ki az utasítást.
David így is tesz, és hirtelen úgy érzem mintha azok a mogyoróbarna szemek közvetlenül az enyémbe néznének. Nincsen kamera, nincsen senki a közelünkben, és nem látja senki azt a képet, amit én is. Olyan áthatóan néz, hogy úgy érzem egészen a lelkembe lát. Én csak a szemét nézem, bár ő nem látja az enyémet. Teljesen elveszek a szempárjában, és úgy érzem ezt direkt csakis miattam csinálja. Mintha üzenni akarna a tekintetével, de fogalmam sincs mit. Elhajolok a kamerától, és azonnal összetalálkozik a tekintetünk. Nagyon közel van, szinte itt áll előttem. Csak mélyen egymás szemébe nézünk, és úgy érzem minden megszűnik körülöttünk.
- Sofia jól vagy? – kérdezi mellőlem Orlando. Hirtelen mintha felébrednék, gyorsan elszakítom a tekintetem Davidétől. Úgy érzem elpirulok.
- Mit kérdeztél? – megköszörülöm a torkomat.
- Elbambultál – mondja mosolyogva.
- Bocsánat – visszahajolok és újra a kamerán keresztül nézem Davidet. Az arca és a szeme ezúttal semmit nem fejez ki. – Egy kicsit még közelíts rá – mondom mire Orlando ezt is teszi. – Jó – felelem miután tökéletes nagyításban van David szeme, és a mögötte lévő vízesés is látszik.
- És tessék! – kiálltja Daniel.
Gyorsan befejeztük a jelenetet. Összeszedtem a cuccomat, majd visszakullogtam a bázisra. Fogalmam sincsen mi történt ott kettőnkkel, és lehet nem is akarok rá választ kapni.
- Képzeld, ma reggel megkértem Tomot, hogy meséljen a barátjáról – huppan le mellém David. Kint ülök, és éppen a Büszkeség és balítélet van az ölemben. Most már látom, hogy ezt nem fogom tovább olvasni.
-Ügyes vagy. – biztosítom. – De ettől még nem leszel más ember. – jegyzem meg, és úgy helyezkedem a babzsákomban, hogy felé forduljak. A többiek még vacsoráznak, én pedig már végeztem vele, ráadásul a jeleneteket is átnéztem.
- Miért is nem? – kérdezi, és enyhe sértettséget hallok a hangjában.
- Mert nem érdekel őszintén mi van vele. Csak azért kérdezted meg, hogy az embereknek más legyen rólad a véleménye. Először is ne kelljen, hogy más véleménye érdekeljen, másodszor pedig magadnak bizonyíts – mutatok rá a lényegre.
- De mindenki rühelli a másik történetét hallgatni – mondja értetlenül. Rosszallóan megcsóválom a fejemet.
- Van amikor csak udvariasságból kérdezünk rá, hogy mi van a családjával és hasonlók. Én is szoktam, neked is kell. Viszont van, amikor őszintén kíváncsi vagy rá, hogy jobban megismerd a másikat, vagy mert régen láttátok már egymást – magyarázom. Hümmögve bólogat, és szinte hallom ahogy az agyában kattognak a fogaskerekek.
- Értem. Ha ez segít nálad őszintén érdeklődöm – vallja be. Elmosolyodom, és valahol jó érzéssel tölt el ez a mondata. Viszont amint eszembe jut a nemrég történt szemezésünk hirtelen zavarba jövök, és ezt igyekszem leplezni.
- Az, ha csak más emberként próbálsz viselkedni, nem egyezik azzal, hogy más is lettél – szomorítom el, mert sajnos ez így van.
- Rendben, oké. Igazad van. Jobban fogok igyekezni – ígéri nekem. A szeme lelkesen csillog, és kisfiús izgatottság ül az arcán.
- Mi késztetett erre? – kérdezem. Sajnos sosem tudtam visszafogni a kíváncsiságomat, ez egy örökös hibám. Már annyira érdekel, hogy miért hozta ezt a döntést.
- Hogy? – kérdezi értetlenül.
- Miért akarsz ennyire megváltozni? – kíváncsian fürkészem az arcát. Vonásai megkeményednek, és egész testében megfeszül. Hirtelen zavarba jövök, és biztosra veszem, hogy valamire ráhibáztam.
- Anyám rákos. Jól van, az orvosok azt mondják a kemoterápia mielőbbi megkezdésével teljesen legyőzheti a betegséget – feleli halkan, és szigorúan előre néz. Kicsit oldalra döntöm a fejem, és úrrá lesz rajtam a szomorúság.
- Sajnálom. Ha tudok segíteni valamiben... - fogalmam sincs mit lehetne erre mondani, de őszintén komolyan gondolom azt, hogy ha bármilyen segítségre szüksége lenne a családjának, akkor én itt vagyok.
- Köszönöm. Bármennyire is hihetetlen, ez sokat segít nekem – fordul felém. Megfogja a kezemet, és gyengéden megszorítja. Kicsi kézfejem szinte elveszik az övében.
- El sem tudom képzelni mit érezhetsz – felelem elszoruló torokkal. Akaratlanul is felugrott a szemem előtt a bátyám temetésének emléke.
- Tudod most mondtam ki hangosan először, és még mindig nem értem teljesen. Nem tudom felfogni a szavakat. Úgy érzem mintha valaki csak beszélne és beszélne, de egyáltalán el sem jutnának hozzám a szavak – megpróbálja elmondani mi minden játszódik most le benne.
Tudom, hogy ilyenkor sokkot kapunk, és nem tudjuk felfogni a szavak értelmét. Igazából az agyunk valahol tudja mi történt, mit mondtak nekünk, de még sem vagyunk képesek megérteni. Mintha a fejünk a víz alatt lenne, és a szavak csak nagyon zavarosan jutnának el hozzánk.
- A legjobban az bánt, hogy nem vagyok ott mellette. Összevesztünk mielőtt eljöttem, mert seggfejként viselkedtem vele. Talán ez a hír kellett ahhoz, hogy felnyissa a szemem – erőltetetten felnevet. Saját magát hibáztatja, és hiába mondanám neki, hogy semmi köze a betegséghez, nem hinné el. Én is magamat hibáztattam. Mind a mai napig azt kívánom, bárcsak én halltam volna meg Nathaniel helyett. Annyi mindent tett értem, és akkora volt benne az élni akarás. Ő érdemelte volna az életet, és nem én.
- Ha szeretnéd elintézhetem, hogy elutazz édesanyádhoz – mondom halkan. A hüvelykujjammal cirógatni kezdem a kézfejét. Tekintete a kezünkre siklik, majd mélyen a szemembe néz.
- Apám azt mondta maradjak. Anya jól lesz, és tud várni. Amúgy sem akarja, hogy...Olyan állapotban lássam – a hangja elcsuklik.
Biztosan nehéz lehet neki főleg, hogy veszekedtek mielőtt elment otthonról. Aztán kap egy telefonhívást, hogy az anyja beteg, de ne menjen el hozzá. Én sem mondtam volna mást, mint amit az anyukája. Nem bírnám elviselni, ha a gyerekem látná ahogy beteg vagyok. Nem. Maradjak csak meg neki vidámnak és élettel telinek. Ha pedig meggyógyultam úgy tehetünk mintha semmi nem történt volna. Kegyetlen egy döntés, de meg lehet érteni a beteg felet.