Tizennegyedik fejezet

31 4 0
                                    

Orlando egy könnyebb agyrázkódással úszta meg. Meglátogattam mikor David éppen nem volt bent nála. Mindkettőnket gyötör a bűntudat, hiszen a nyilvános jelenetrendezésünk áldozata lett. Bár nem én húztam meg a kötelet, David sem direkt tette, valamiképpen mégis hibásak vagyunk. Talán ez a baleset jó tanulópénz volt, és megmutatta, hogy ha közöttünk kapcsolat lenne akkor az mindenkit elsöpörne. Mert az a kötelék veszélyes, kiszámíthatatlan, szenvedélyes és kínzó lenne. Tönkre tennénk magunkat, és a környezetünket is.
   Kerültem. Kerültem Davidet. Nem szaladtam el előle, nem menekültem az érzéseim elől. Előle. Csupán a beszélgetést kerültem. Hiába váltam érzéketlenné, hiszen nem éreztem fájdalmat, szomorúságot, csalódást. Mégis az üresség helyét egy pillanat erejéig, mikor megpillantottam mérhetetlen vágy és csalódás vette át. Majd ez tova szállt.
   Senki, aki velem dolgozott nem hitt ennek az aljas médiabotránynak. Ismernek, tudják, hogy ha azt mondom nem tettem akkor nem hazudtam. Mégis, most én lettem a világ legnagyobb szajhája, és a legádázabb embere. Szét akartam szakítani egy szerelmespárt. Hát nincsenek nekem érzéseim? Persze, egyszerű úgy bírálni, hogy a történet egyik oldalát ismered. Mégsem beszéltem mikor megkerestek, hogy velem is csinálnának egy interjút. Belefáradtam a magyarázkodásba, abba, hogy az emberek nem látják az orruk előtt lévő igazságot.
   Talán még Helena árulási is fájt valamicskét. Én tényleg azt hittem, hogy barátok lehetünk. Annyira értelmesnek gondoltam. Tudom, a szerelem őrültségekre is rávesz, nagyon jól tudom. Én feladtam volna mindent Davidért. Helena feladott engem Davidért. Mindennek és mindenkinek ára van a kérdés már csak az, hogy képes is leszel-e megfizetni?
   Csalódtam benne egy kicsit, mikor minden szégyenérzet nélkül jelent meg az egyik forgatási nap. Úgy viselkedett, mintha ez a közjáték meg sem történt volna. Olyan szinten semmibe vett engem, hogy azt öröm volt nézni. Ilyenkor nem tudtam eldönteni, hogy sírjak a nyomorúságán, vagy nevessek.
Utolsó forgatási napra ébredek. Megmondom őszintén nem hittem volna, hogy ilyen hamar eljön a vége, és ennyire mozgalmas lesz ez a hat hónap.
   Sosem kaptam még ennyi mindent egyszerre egy forgatástól. Barátokat, szerelmet, csalódást, árulást, fájdalmat, könnyeket, örömöt. Nehéz szívvel pakolom össze a bőröndömet, mert ma már nem dolgozunk, hanem búcsúzkodunk. Bármennyire is szívesen visszacsináltam volna az egészet, és soha az életben nem vállaltam volna el ezt a munkát, most mégis meggondolom magam. Pontosan így kellett lennie mindennek. Ha lehet még erősebb lettem, még többet kibírtam, mint eddig. Ráadásul a karrieremre akartam fókuszálni nem? Most aztán lesz rá lehetőségem, mert egy életre elment a kedvem a szerelemtől, és bármitől, aminek köze van hozzá.
   Már mind ott ülünk a hatalmas szettben, ami mostanra már teljesen le van bontva. A gyönyörű dísztermet, a tündérek szóbáit, a beltéri erdőt mind lebontották. Most ezek helyén csak székek és egy hatalmas fehér vászon van. Daniel ragaszkodott hozzá, hogy legyen egy kis búcsú vetítés képekből, videókról, amiket ez alatt a hat hónap alatt csináltunk.
   Mosolyogva ölelgetem meg az embereket, és tűnhetek szívtelennek, de egy könnycseppet sem ejtek míg elköszönök mindenkitől. A vetítés után már szét is fogunk széledni, és legközelebb az öt nagy premieren találkozhatunk. Nem azért nem sírok, mert nem akarok, vagy én nem vagyok szomorú. Csupán csak még mindig úgy érzem, hogy minden érzés, ami egy emberen megmutatkozhat az eltűnt belőlem.
   - Mindenkit szomorú szeretettel üdvözlök ezen a kis emlékező délutánon – szólal meg Daniel a fehér vászon előtt állva, mikor már mindenki megtalálta a helyét, és a beszélgetések is elhaltak. Mellettem Ebony, és az időközben meggyógyult Orlando ül. Bár szomorú vagyok, mert el kell hagynom olyan embereket, mint Rebeka vagy Tom, még sem tudok most erre gondolni, mert előttem Helena éppen megcsókolja Davidet.
  Oda akartam menni elköszönni. Tényleg oda akartam menni elköszönni, de mikor a közeledésemre David felnézett, majd szemkontaktust alakítottunk ki hosszú idő múlva, fogta magát és elfordult. Gondoltam különb leszek nála, gondoltam azért elköszönök még Helenától is hiába vágtak át csúnyán. Ezen viszont nevetnem kellett. Szánalmas ez a viselkedés. Miért nem tudnánk elválni békében? Miért lenne nehéz a szemembe nézni egy perc erejéig? Ha nem tett semmit ahogy azt bizonygatta, ha tényleg szerelmes volt belém, akkor el tudná viselni a pillantásomat. Ha tényleg szeretett, akkor az nem múlhatott el nyomtalanul.
   Megint csak megbocsátottam neki, pedig nem kellett volna. Megint csak magamat okolom, pedig ő a hibás. Persze, én is vétettem. Újra megbíztam benne, ráadásul vakon, sosem feltételeztem tőle rosszat. Szerelmes voltam és vagyok is belé, a szerelem pedig egy buta kislányt csinált belőlem. Ennek a rózsaszín ködnek köszönhetően most, hogy végre fel szállt már csak a keserű valóság maradt. A keserű igazság.
   - Szeretném mindenkinek megköszönni a kemény munkát, mert nélkületek ez a film nem jöhetett volna létre – tapsolni kezd, mire mi is követjük példáját. Van, aki füttyent is, vagy ujjong. Halványan elmosolyodom.
   Most igyekeztem saját magamat háttérbe szorítani. Nem menekültem, nem zárkóztam be a lakókocsimba. A barátaimmal töltöttem a maradék időt, csakis este elmélkedtem mindenen. Este mondtam el bánatomat a csillagoknak, este tettem fel az emésztő kérdéseket. Este feküdtem némán az ágyamon, és próbáltam sírni, de nem ment. Nem ment, mert mintha valami meghalt volna bennem, de annyira, hogy gátat alkotott, és mindent elnyomott. Nincsenek könnyeim, nincsenek érzéseim. Mintha a szívem sem verne már, mert belefáradt a sok fájdalomba.
   - Nem tart sokáig ígérem, jövőhét pénteken este pedig újra látjuk egymást a premieren, ahol megcsodálhatjátok a remekművünket – büszkén kihúzza magát.
   Gyorsnak tűnhet a premier, de a vágók már az első forgatási naptól kezdve dolgoznak. Most, hogy minden jelenet megvan, már csak sorrendbe kell rakni, amit eddig javítottak, és kiválogattak. Csiszoltak a hangon, használtak egy kis színezést is, ha úgy van, rendbe rakták a kép minőségét. Igazából eltűntették a szépséghibákat, és jelezték, ha egy jelenetet mindenképpen újra kellett venni. Azért is haladtak gyorsan a vágószobában, mert én besegítettem, mikor átnéztem a felvételeket.
   - Akkor, ha kérhetem, kezdjük el a vetítést, mert már így is van olyan, aki elsírta az összes könnyét – mondja nevetve. Halványan elmosolyodom.
   Daniel leül, majd valaki lekapcsolja a lámpákat, ezzel egy időben pedig meg is jelenik az első kép a vásznon. Van itt minden. Szelfik, a forgatás menetéről készült videók. Készültek vicces videók is mint mikor Tom énekelt, vagy mikor Ebony kisminkelte Mattet. Van rólam is néhány kép, például munka közben, vagy mikor olvasok. A stáb összes tagja legalább egyszer szerepel rajta, különböző forgatási helyen, különféle helyzetekben. Például nem is tudtam, hogy egy kisebb kaja csata alakult ki, csak most, hogy látom a képet jövök rá mit is hagytam ki. Biztosan jókat nevetnék most, ha tudnék, de valahol legbelül – az érzéketlen robot alatt, akivé váltam – borzasztóan jól szórakozom. A hangos nevetések, a képek támasztják alá azt, amiről beszéltem. Mi itt mind egybekovácsolódtunk egy hatalmas családdá.
   Aztán a szívem hirtelen megdobban mikor a strandon készült kép jelenik meg. Nem az, amin csókolóztunk a vízben, a lemenő nap fényében. Az a kép csakis az enyém, Ebonyn kívül senki sem tudja, hogy létezik, és senki sem tudja, hogy még mindig a hátterem. Vicces, hogy éjszakánként csakis azért bámultam a felnyitott képernyőt, hogy lássam a képet. Minden egyes apró részletét kielemeztem, ha pedig elsötétedett a képernyő, akkor újra feloldottam, csak hogy tovább nézhessem. Viszont, ha nem egyedül voltam, rá sem bírtam nézni.
   Ez egy vicces kép, mikor David felkap, és az óceán felé fut velem, miközben én hátravetett fejjel nevetek. Milyen boldog voltam akkor, milyen önfeledt és naiv! Bárcsak visszamehetnék arra a napra, és bárcsak ott ragadhatnék örökké. Gondok nélkül, szabadon, azokkal, akiket szeretek.
   David féloldalt hátra fordul, és rám néz. Én mereven a vásznat bámulom, de fél szemmel még így is látom, mintha a tekintetével azt kérdezné ,,Hát nem látod, hogy minden igazi volt?"
   A búcsú mindig nehéz és fájdalmas. Ilyenkor minden emléked előjön, minden jó, minden, amit kaptál. Nem tudhatod, hogy a búcsú után van-e még út. Nem tudhatod, látod-e még a barátaid, látod-e még ugyan azt a helyet. Nem tudhatod, az élet és az idő elfeledteti-e őket veled. Azt viszont bizton állíthatom, hogy a búcsú percére mindenki kristálytisztán emlékszik, mert ilyenkor a szíved egy apró darabjától is elbúcsúzol.

A kamera másik oldalánWhere stories live. Discover now