A kamera másik oldalán

Tizedik fejezet 1. rész

Levegőhiány miatt válunk szét. Homlokát az enyémnek dönti. A szemem még mindig le van hunyva, mellkasom szaporán emelkedik, szívem pedig hevesen ver. Bárcsak ne érne véget ez a pillanat, bárcsak minden rendben lenne, és bárcsak szabadon együtt lehetnénk. Nem vágyok másra, sosem kérnék mást, ha ez teljesülne. Annyira hiányzott, az érintése, a csókja, viszont a tudat, hogy órák múlva újra olyanok leszünk, mint két barát megőrjít. Nem tudom mit tehetnék, és tudom, hogy amit most tettünk az csak még nagyobb fájdalmat fog okozni. Én kitártam neki a szívemet, én megmutattam neki, mit jelent nekem. Innentől rajta áll a döntés. Mindkettőnknek ugyan annyi vesztenivalója van.
- Nem teheted ezt velem – szólalok meg halkan. Biztos vagyok benne, hogy hallja a szavaimat, hiszen még mindig össze van döntve a homlokunk. – Nem játszadozhatsz velem úgy, hogy tudod mit érzek.
- Mit érzel? – kérdezi gyengéden végig simítva az arcomon. Újra lehunyom a szemem.
- Beléd szerettem – mondom ki hangosan, és elhúzom a fejemet. Felnézek a szemébe. Meglepték egyenes és őszinte szavaim, de az arcára mégis egy boldog mosoly kúszik.
Hangosan még nem mondtam neki. Talán az, hogy szeretlek még korai lett volna, és talán nem is annyira erős még a vonzalmam iránta, de azt bizton állíthatom, hogy valóban belé szerettem. Az igazi önmagába, aki csak sok idő elteltével lehet igazán megismerni. Félelmetesnek érzem ezen szavakat a számból, és kiszolgáltattonak érzem magam.
- Valóban? – kérdezi.
Bólintok egyet.
- Mert én is beléd, de ezt már úgy is tudod – néz mélyen a szemembe. Szívem mélyén már régen vártam mikor mondja ezt nekem. Mikor mondja azt, hogy belém szeretett.
Melyik lány nem örülne neki, ha egy híres filmsztár, aki ennyire jól néz ki csakis rád vágyna? Úgy hangzik, mint egy álom igaz? Mert az is csupán. A valóság sajnos olyan, mint egy pofon. Hirtelen jön, észhez térít, és sosem felejted el. Ez nem egy tündérmese, legalábbis addig nem míg minden akadályt le nem győzünk. Olyan pedig nem létezik. De számomra viszont egy tündérmese. Bármennyi nehézség is áll közénk, legvadabb álmaimban sem mertem ilyen szerelemre gondolni. Pedig aztán sok kedvenc női hősnőm szerepébe képzeltem magam.
Bármennyire is vesznék el most a barna íriszekben, muszáj feltennem egy fontos kérdést, amivel lehet tönkreteszem a pillanatot.
- Mit tervezel kettőnkkel? – kérdezem.
- Mit szeretnél? – válaszol kérdéssel.
- A múltkor is ezt kérdezted. Majd összetörted a szívem – mondom, és fájdalom csendül a hangomban. Eddig is őszinte voltam vele, ezután is az leszek. Tényleg ezt tette, nincs mit szépítenem a dolgon.
- Nem tudom mi lenne a helyes – vallja be, és a derekamat kezdi cirógatni. Újra végig fut rajtam a borzongás.
- Akkor ne játssz velem. Ne álltass engem míg nem tudom mit szeretnél. Ne törd össze a szívem újra meg újra – kérem tőle, majd finoman leszedem a kezét a derekamról, és hátra lépek. A tekintete megtört lett, én pedig érzem, hogy bármelyik percben sírva fakadhatok. Muszáj volt ezt mondanom, hiszen biztosra kell mennem abban, hogy valóban akar engem. Valóban tervez velünk. Különben csak megint mind a ketten szenvednénk.
Most tényleg ott hagyom, és megpróbálok kimenekülni a klubból. Hirtelenjében fullasztónak érzem a helyet, és muszáj friss levegőt szívnom.
Amint kiérek a hátamat a falnak vetem, és mélyeket kezdek lélegezni. A seb nem akkor fáj mikor megszerzed, hanem utána mikor gyógyulni kezd. Aztán lehet a gyógyulás útja megszakad, és újra fájni fog, mert újra felszakad. Ezt érzem most is. Gyógyult a szívem lassan, de biztosan, majd most újra megcsókolt, és újra ott tartunk, mint egy hónapja. Felszakította a sebet, ami közel sem forrt még össze. Nem tudja mit tegyen, én pedig nem vagyok hajlandó addig semmit sem mondani, vagy kérni tőle, míg nem dönti el mit akar. Nem dönti el akar-e engem az életébe.
Világéletemben szükségem volt biztosításra. Hallanom kell tőle, és tudnom kell, hogy komolyan gondolja e. Addig képtelen vagyok elhatározni magam.
Mély levegőket veszek, és igyekszem lecsillapítani hevesen verő szívemet. Nem akaródzik visszamennem, bármennyire is mondhatnak gyávának. Tudom, hogy ha meglátom nem leszek képes visszafogni a sírást, mely a torkomat szorítja. Ezt sem hittem volna! David Wright eléri, hogy többet sírjak ebben a pár hónapban, mint egész életemben.
Elindulok céltalanul az utcán, hátha az este lecsillapítja a gondolataimat. Eszembe sem jut, hogy valaki a bulizás helyett minket videózott.
Másnap reggel enyhe fejfájással kelek fel. Valamikor hajnali három körül érhettem vissza. Gyalog. A lábam leszakad a helyéről, így fájdalmasan grimaszolva kezdem el dörzsölni a talpamat, hogy a zsibbadás megszűnjön.
Bekapcsolom a telefonom, és kivételesen már korán reggel felmegyek a közösségi oldalakra. Kíváncsi vagyok, hogy Ebony mit rakhatott ki, hiszen ő az, aki szinte minden lépéséről posztol. Átpörgetem a képeket, majd kedvelem a bejegyzését. Aztán tovább nézegetem az ismerőseim posztjait, mikor szembe jön velem egy friss cikk. Hevesen dobogó szívvel kattintok rá. A cikk szerint Davidet tegnap egy szórakozó helyen látták a barátaival, és közülük csókolózott az egyik lánnyal. Név szerint velem.
Azonnal elfog a pánik, hiszen szó szerint belekeveredtem egy hollywoodi botrányba. Abból pedig köztudottan mindig kikerül egy vesztes, aki elviszi a balhét. Ráadásul most a nevem is ott szerepel a cikkben. A szívem mélyén örülök neki, hogy kiderült, hiszen nem akartam a titkos viszonya lenni. Nem is kezdtem volna bele egy viszonyba, mert hiába találom izgalmasnak az ötletet, nem leszek olyan lány, akit titkolnia kelljen. Ha nem tud felvállalni, ha a munkáját fontosabbnak tartja... Persze, én úgy voltam vele, hogy első a munka, és egy kapcsolat nem szólhat bele a karrierembe. Aztán jött David, és mint egy tornádó, felkavarta az életemet. Rájöttem, hogy van mi sokkal fontosabb, mint a munka. A szerelem.
Elcsépeltnek gondoltam azt, hogy a szerelemért mindent feladsz. Szerintem baromság volt, még a könyvekben olvasva is. Aztán akkor érti meg az ember, hogy ez valóban így lesz, mikor maga is szerelembe esik, és eljön a pillanat, mikor választania kell.
Most viszont nem vagyok hajlandó az áldozat szerepét játszani. Nem vagyok hajlandó magamra vállalni minden nyomorúságot. Ebbe ketten keveredtünk bele Daviddel, ketten is mászunk ki. Nem fogom engedni, hogy a padlóba tiporjanak, különben ellent mondanék az interjún lévő szavaimnak. Nem leszek áldozati bárány csak azért, mert ő nem képes dönteni. Itt, és most megfogadom magamnak, hogy ha újra cserben hagy minket, ha újra összetöri a szívemet, örökre lemondok róla. Egyszerűnek hangzik, de nem érdekel. Nem fogok rá örökre várni, nem fogom elviselni, hogy egy másik lánnyal látom bájologni. Nem akarom, hogy nekem csak annyi jusson belőle, hogy a szép arcát látom. Azt akarom, hogy szeressen, és az enyém legyen.
Miután felöltöztem, elindulok reggelizni. A stáb legtöbb tagja a hétvégére hazamegy, ha közel laknak. Én most kihagyom, főleg a cikk után. Véletlenül sem szeretném most apám fejmosását hallgatni. Tudom, hogy ezektől a balhéktól óvott engem egész életemben. Ha őt vették elő az újságírok igyekezett a családját a függöny mögött tartani a kíváncsi szemek elől. Mindig megvédett minket, és nem tudnám elviselni a csalódott tekintetét.
Legjobb esetben most szégyenkeznem kellene, de egyáltalán nem érzek szégyent. Mindenki tudja – itt legalábbis – hogy David egyáltalán nem szerelmes Helenába. Most már én is tudom. Azt is, hogy az első csók jelentett neki valamit, hiszen újra megcsókolt. És ő kezdeményezett újra. Mégsem ringatom magam hiú reményekbe.
Az étkezőben néhányan lopva felém pillantottak, és mikor elkaptam a tekintetük rám mosolyogtak. Örültem neki, hogy nem tartottak egy önző, és hírnévre éhes lánynak. Megmondtam. Sosem akarok olyan lenni. Sosem akarok az a lány lenni, akivel megcsalja a pasija. Talán eltoltam volna magamtól Davidet, ha Helena nem biztosít előtte, hogy abszolút nincs köztük semmi, és nem haragudna, ha Daviddel titkos kapcsolatba kezdenénk. Talán rossz döntés volt az a csók. Talán el kellett volna löknöm magamtól. Őszintén? Egyáltalán nem bánom. Elegem van már ebből a huzavonából. Elegem van abból, hogy nem lehetek Daviddel. Szeretem őt, az Istenért is!
Mire visszaérek már mind ott ülnek a babzsákokon. Hazudtam. Az egyetlenek, akik véleménye számít azok itt ülnek, és a szüleim. Ezért is torpanok meg az egyik lakókocsi takarásában.
David idegesen járkál, a többiek pedig minden mozdulatát árgus szemekkel figyelik. Gondolom mind tudnak már a történtekről. Nem tudom, hogy az ügynöke hívta-e már, vagy a stúdió úton van-e ide.
- Mit akarsz tenni? – szólal meg Ebony.
- Miért kérdezi mindenki ezt? – csattan fel David, majd az orrnyergét masszírozva igyekszik lenyugodni. A fejemet a hűvös lakókocsinak döntöm. Annyi minden jár a fejemben, de csak egy valami marad meg a gondolataimban. Megint lemond rólam, vagy most végre képes lesz kiállni mellettem? Mellettünk?
Félek a választól. Életemben másodjára azt érzem, hogy mindent elveszíthetek. Nathanielt már elvesztettem, az ő baleseténél éreztem ezt először. Most viszont, hogy ilyen közel lehet a Daviddel lévő kapcsolatom vége megijedek. Végre tudom mit akarok. Végre tudom kit akarok. David mellett boldognak érzem magam, úgy érzem, hogy mellette önmagam lehetek. Rettegek attól, hogy hogyan dönt. Mindig van választásunk. Csak az egyik választás egyszerűbb, kényelmesebb, míg a másik nehezebb, és sokat kell szenvedni a következménye miatt. A kérdés az, hogy megéri-e kockáztatni.
- Nem teheted ezt újra vele – mondja komoran Tom.
- Nem önszántamból tettem – védekezik David.
- Valóban? – Tom feláll, és David elé lép. A két fiú farkasszemet néz egymással. Visszafojtom a lélegzetem. Tom volt az, akit egyikünk sem látott még a higgadt állapotán kívül. Pedig a barátjával túl voltak egy egészen komoly veszekedésen, aztán kificamította a bokáját, ami majdnem az állásába került. Ő is szenvedett már ennyit, mint mi, mégsem láttuk rajta.
Most érzem csak, hogy mennyire is vettem készpénznek a folyamatos támaszát. Ostoba módra azt hittem, itt csak nekem lehetnek problémáim. Pedig neki is szüksége lett volna valakire. Annyira természetes érzés volt, hogy itt van mellettem, hogy panaszkodhatok neki és meghallgat. Észre sem vettem, mennyire szarul lehet ő is. A bűntudat érzése felkúszik a torkomon.
- Valóban. Csak őt védtem – feleli.
- Persze! A könnyebb utat választottad, és ezt ne kend Sofiára! – emeli fel a hangját Tom. Helyben vagyunk.
- Az ő érdekeit néztem mondtam már! – válaszol ugyan olyan hevesen David.
- Megkérdezted tőle mit akar? Megkérdezted tőle, hogy neki mi lenne a jó? Mert nem vagy olyan helyzetben, hogy dönts helyette! – véd meg Tom. David ökölbe szorítja a kezét. Ilyenkor egészen félelmetes tud lenni, hiszen magas, és izmos testalkatával bárki felé tud magasodni. Az ember pedig egészen aprónak érzi ilyenkor magát. Nem hiszem, hogy bárkit is tudna bántani, de egészen rémisztő ilyenkor a tekintete is.
- Nem tudtam mit tehetnék. Nem tudtam biztosan, hogy mit érez irántam – izmai elernyednek, és látom ahogy elfordítja a fejét. A szavai tőrként hasítanak a szívembe. Hát nem emlékszik a tegnap estére? Hát nem hallotta, amit mondtam?
A többiek döbbent csenddel hallgatják a két veszekedőt. A józan ész azt diktálja, hogy lépjek közbe, hiszen egyértelműen rólam van szó, de nem akarok. Hallanom kell azt, amit nem mond el nekem. Tudnom kell azt, amiről tudnom kellett volna eddig is. Hallgatózni ocsmány dolog, de néha ez kell ahhoz, hogy valaki igazi énjét megismerd.
- Szeret téged az Istenért is! – kiállt fel Tom dühösen. David kikerekedett szemekkel fordul a fiú felé, aki állja a tekintetét.
- Hogy mondtad? – kérdezi David rekedten.
- Soha ne merj kételkedni az érzéseiben. Ezt megtanulhattad volna, ha nem rendezed le egyszerűen a dolgot. Mintha nem is érdekelt volna mi lesz. Egyáltalán észrevetted, mennyire szarul volt? – folytatja a szemrehányást. Szívem szerint megvédeném, de ezt most megérdemli. Én is megkaptam Ebonytól, hogy mennyire alvakított az önsajnálatom.
Az embert, ha fájdalom éri, vagy csalódás akaratlanul is képes megfeledkezni mindenről. Elhanyagolja a környezetét és a benne lévő embereket. Ideges lesz, és észre sem veszi, de úgy beszél azokkal, akik segíteni akarnak neki, mint a kutyával. A sebeit nyalogatja, el van a saját bánatában, panaszkodik, de azt már nem fogja fel, hogy nem csak ő van a világon. Bárki másnak lehetnek még gondjai, rosszabbak is mint neki. Szégyellem, hogy ennyire elmerültem saját magam szánakozásában, mikor valakinek ezerszer rosszabb sora van.
- Persze, hogy észrevettem hiszen én is szarul voltam! – fakad ki. – Igen, az egyszerűbb utat választottam, de kurva nagyot tévedtem! Minden egyes percben hiányzott, és pocsék volt a tudat, hogy miattam érzi rosszul magát. Elcsesztem, de már nem tehetek semmit – rázza meg lemondóan a fejét. Ez egy olyan pillanat amikor David minden álca nélkül felfedi a valódi érzéseit. Az arca elárulja, hogy mennyire nyomorultul érzi magét, és hogy valóban ő is szenvedett, nem csak én.
Döbbenten kapom a szám elé a kezemet. Nem tudtam, hogy ugyan azt élte át, amit én. Hiszen olyan boldognak tűnt! Mintha neki meg sem kottyant volna, mintha az ő szíve nem tört volna össze. Mintha nem is érdekelte volna a dolog. Azt hittem elfelejtett. Engem is, és azt, ami közöttünk történt. Azt gondoltam csak egy játék volt, hogy ne unatkozzon ott, a semmi közepén. Bármennyire is lágyították meg a szívemet a szavai, fáj a tudat, hogy ilyen könnyen feladta. Úgy látszik ez közös vonásunk. Egyikünk sem küzdött eléggé a másikért, és ennek itt is van az eredménye.
- Ha így viselkedsz, akkor jó, hogy elveszetted. Nem érdemled meg a szeretetét – közli Tom fagyosan, és faképnél hagyja. Már nincs időm bebújni a lakókocsi mögé, és ahogy nagy hévvel elmenne a rejtekhelyem mellett, egyből észre is vesz. Döbbenten torpan meg, a többiek pedig hátra fordulnak, és ugyan így néznek rám. Nem nehéz kitalálniuk, hogy szinte mindent hallottam. Legalábbis a leglényegesebb dolgokat.
Se szó se beszéd Tom nyakába ugrok. Szorosan átöleli a derekamat. Szavakkal képtelen lennék kifejezni, hogy mennyire jól estek a szavai. Szinte sosem volt olyan ember az életemben, aki kérdés nélkül megvédett volna. Aki lehet, hogy tudta nincs igazam, amit nekem meg is mond, viszont másokkal szemben teljes mellszélességgel kiáll értem.
- Köszönöm – suttogom elérzékenyülve. Úgy érzem ez a filmforgatás maradandó lesz. Ha lehet ilyet mondani sokkal több életet adott az életembe, mint eddig az összes többi együttvéve. Csodás barátokat kaptam, megtanultam újra érezni, és egyáltalán nem zavar, hogy sokkal érzelmesebb lettem. Megtanultam közel engedni másokat magamhoz, megtanultam türelmesnek lenni, és elengedni embereket. Megtanultam, hogy ne törődjek bele a dolgokba, és álljak ki magamért.
- Nem tesz semmit – simogatja meg a hátamat. Nathanielt senki nem pótolhatja, de Tomnál úgy érzem, hogy egy új testvért kaptam. Ezért pedig nem tudnék elégszer köszöntete mondani neki.
Eltol magától, és gyengéden rám mosolyog. A bűntudat újra rám tör. Bármennyi is szívesen mennék most oda Davidhez, tudom, hogy nem az lenne a helyes döntés. Ezért hát megfogom Tom kezét, és bíztatóan rá mosolygok. Elkezdem húzni, a többiekkel ellentétes irányba. Nem akarok most velük foglalkozni. Éppen ideje lett volna már Tommal is törődnöm.
Észre sem vettem, hogy szüksége lett volna rám. És bármennyire is szívesen hallgatnám meg inkább Davidet, és mondanám el neki, hogy ezúttal nem én fogok vesztesen kijönni ebből az egész szarból, nem teszem. Nem tehetem. Szüksége van rám. Azt gondoltam, hogy erős vagyok, és a többiek is így látnak. Hiszen szegény én, mennyi mindenen ment keresztül! Aztán csak most jöttem rá, hogy van valaki, aki ezerszer erősebb, mint én valaha is leszek. Az pedig Tom. Tom, aki mindenkit maga elé helyez, aki nem beszél arról milyen sérelmek érték, mennyire rosszul van, aki sosem panaszkodik, hanem csendben tűr.
- Hova mész? Nem kellene megbeszélnetek a dolgokat? – kérdezi miközben a kocsija felé húzom. Tudom, hogy a slusszkulcs mindig nála van, mert egyszer elhagyta. Azóta el sem engedi, még azt is megkockáztatom, hogy vele alszik.
Ilyenkor nagyon szívesen venném, ha lenne egy autóm. Pofátlanul mindig bekunyerálom magam másokhoz, hogy vigyenek már el. Vagy ez esetben elcsórom valaki autóját.
- Megvárnak – felelem. – Te most sokkal fontosabb vagy – nyomom meg a te szót. Nem kötelességből teszem azt, amit teszek. Szívből mondom, hogy a fenébe Daviddel, már eleget vesztegettem rá az időmet. Vártam egy hónapot, egy napba nem halok bele. Ha pedig megint úgy dönt, hogy nem beszél előtte velem, és máshonnan kell megtudnom, és újra összetöri a szívemet...Akkor nem is érdemel több időt az életemből.
- Bolond vagy. Most álltam ki érted – mondja ellenkezve. A kocsi előtt megtorpanva felfelé fordított tenyérrel kinyújtom felé a kezemet. Most nem menekülök, hanem segítek egy barátnak. Eleget sóvárogtam David után.
- Akár bolond vagyok, akár nem, szeretsz engem. Ezért is kérem a kocsikulcsot – mondom ellentmondást nem tűrve. Nemtetszőleg elhúzza a száját, de belenyúl a zsebébe, és a tenyerembe helyezi a kocsikulcsot. Kocsim nincs, de vezetni tudok.
Amin beleejti a tenyerembe, gyorsan összezárom a kulcs körül az ujjaimat, mielőtt meggondolná magát. Boldog mosollyal az arcomon kerülöm meg a kocsit, és pattanok be a vezető ülésre.
Nathanielnek volt kocsija, ő fuvarozott mikor szükségem volt rá. Apáék a tizennyolcadik születésnapomra autót akartak nekem venni, de mondtam nekik, hogy felesleges. Hiszen szinte itthon sem vagyok, ha pedig igen a stúdió közel van. Vagy ha úgy adódna, igénybe veszem a forgatáson lévő kisbuszok egyikét, ami értem jönne, és háztól házig vinne. Helyette mondtam neki, hogy menjünk el hárman nyaralni. Járjuk be Európát, vagy legalábbis néhány országot. Hiszen mióta Nathaniel meghalt sehol sem voltunk együtt. Csonka családnak számítottunk, de attól még mindig a mi családunk volt. Szerintem sosem éreztem magam jól, mint azon a nyaraláson. Akkor, hosszú idő után mind újra boldogok voltunk.
Mielőtt rátaposhatnák a gázra, hirtelen a kocsi megsüllyed, és hallom ahogy valakik bepattannak a hátsó ülésre. Tommal hátra fordulunk.
- Nem hittétek, hogy nélkülünk lóghattok meg? – kérdezi Rebeka a nevetését visszafojtva. Ebony helyeslően bólogat. Összenézünk Tommal, majd megrántom a vállam, és rátaposok a gázra.
- Merre megyünk? – furakszik középre Ebony.
- Ne tőlem kérdezd. Sofia szó szerint elrabolt – mutat rám Tom.
- Jajj ne drámázz már! – sóhajtok fel. Amint kihajtok a stúdió pakolójából, ráfordulok az útra, és egyenesen a célirány felé megyek. – Úgy gondolom nektek tele van mindenetek velem, meg a hisztimmel igaz? – kérdezem belepillantva a visszapillantóba.
- Te mondtad nem mi – emeli fel védekezően a kezét Rebeka. – De nagyjából igen, csak finoman akartuk közölni veled.
- Az mellékes, felfogtam, és rájöttem milyen idegesítő lehettem az önsajnálatommal – felelem. Mielőtt bármelyikük is helyeselhetne, megjegyzem jogosan azonnal folytatom a mondandóm. Úgy érzem tele vagyok energiával. Mintha kihúztam volna a fejem a vízből, kitisztult a kép, újra hallom a körülöttem lévők hangját. – Tomot is elhanyagoltam, ahogy titeket is, pedig lehet szükségetek lett volna rám, amiért elnézést kérek – mondom utólag.
- Nekünk a barátunkra lett volna szükségünk, de nem lehet hibáztatni. Tudod, hogy kendőzetlenül kimondok mindent. Mindenki máshogy dolgoz fel egy ilyen...szerelmet. Te tényleg sokáig haladtál előre egyenes háttal, de valljuk be ez neked betett. Az, hogy Davidet mással láttad, és nem is szólt rosszul esett neked, és megértjük, hogy a padlóra küldött. Viszont tényleg hiányzott a barátunk – mondja Ebony. A szívem elszorul, mert kevésszer hallatszódik őszinte szeretet a hangjában.
- Tudom, és sajnálom. Ostoba voltam, és nem tudom visszacsinálni az eltelt időt, de minden megteszek, nem csak ebben a pár hétben, hanem utána is, hogy helyre hozzam a dolgokat – biztosítom őket arról, hogy nem felejtettem el őket, csak egyesével akartam mindenkitől bocsánatot kérni.
- De még mindig nem tudtuk meg, hogy hova megyünk – szól bele Tom, az arcán most már nyoma sincs értetlenségnek és haragnak.
- Aki kíváncsi hamar megöregszik – mondom vigyorogva. Rátaposok a gázra, és hagyom, a szél hadd kapjon a hajamba.