Tizenharmadik fejezet 1. rész

30 3 0
                                    

- Bemutattad a szüleidnek? – kérdezi Rebeka.
   - Igen. Baj? – kérdezek vissza. Belekortyolok a karamellás, jeges kávémba, és hátra dőlök a széken.
   Hétfő van, végeztünk a munkával, és a kellemes nyár esti idő miatt, újra eljöttünk az óceán partra. Most nem fürdünk, hanem a sétány egyik kávézójának teraszán ücsörgünk. A beszélgetésben most jutottunk el oda, hogy mi hova tűntünk egy héttel ezelőtt Daviddel. Fel sem tűnt, míg nem említettem, hogy én nem láttam hogyan esett Orlando hasra az ebédjével aznap.
   - Már azt hittük, hogy mást csináltatok – mondja diszkréten Ebony. Először értetlenül nézek rá, majd mikor nyomatékos pillantást vet rám, megértem mire célzott.
  Érzem ahogy lángokba borul az arcom.
   - Dehogy is! – tiltakozom. – Ha most nem is mondom, eszetekbe sem jutott volna, hogy eltűntünk a délutánra – mondom zavarban.
   - De azért nekünk szólsz először mikor lefeküdtök igaz? – kérdezi Rebeka.
   - Ki másnak szólnék? – mosolyodom el.
   Számomra sosem volt nyílt helyen tabu téma valaki szerelmi élete. Mindennapos dolog, miért ne lehetne róla beszélni? Persze, ha valaki éppen azt meséli el, hogy lefeküdt a barátjával, csak nagy körvonalakban mondja el. Ha részletezni akarja akkor nem közönség előtt teszi. Ha valakit pedig zavar, mert arról beszél, hogy a srác, akibe szerelmes megcsókolta, vagy hogy mennyire jól néz ki póló nélkül, ne hallgassa.
   - Apád mit szólt hozzá? – kérdezi Ebony a mellkasa előtt összefonva a kezét.
   - Először távolságtartó volt, majd hirtelen rendes lett – felelem készségesen.
   - Nem lehet, hogy önmagát látta Davidben? Egy feltörekvő, fiatal srácot, akinek a csillaga vészesen emelkedik Hollywoodban – kérdezi Rebeka.
   - Nem valószínű. Sokkal inkább a fiát látta benne – feleli helyettem Ebony.
   Már Rebeka is tudja mi történt Nathaniellel. Egyszer rákérdezett, hogy mi van a bátyámmal, hiszen ismerte valamennyire a családomat. Akkor meséltem el neki, hogy Nathaniel meghalt. Mondtam, hogy nem titok, egyszerűen csak nem fogom minden embernek elmondani, aki szembe jön velem.
   - Akkor érthető miért volt távolságtartó – feleli bólogatva Rebeka.
   - Hasonlít is egy kicsit a testvéremhez – szólalok meg a szalvétámat birizgálva. Annyira el tudok veszni a gondolataimban, ha Nathanielről van szó.
   - Akkor beilleszkedett a családba? – vált témát Ebony. Elfordítom a tekintetem a csöppet sem érdekes szalvétától.
   - Szerintem igen. Túl hamar mutattam be nekik igaz? – kérdezem elhúzva a számat.
   - Igazából nem lett volna muszáj veled mennie – válaszolja Ebony.
   - De az, hogy nem ijedt meg, azt mutatja bármit megtenne érted. – teszi hozzá Rebeka – Én szerintem visszarohantam volna a lakókocsimba.
   - Nem is olyan félelmetesek a szüleim – mondom nevetve. Rebeka a fejét csóválja.
   - Nem is úgy értettem – ellenkezik. – Apád egy igazi legenda – mondja csillogó szemekkel. – Ha összefutnék vele én szerintem úgy viselkednék, mint egy rajongó kislány. Tátott szájjal csodálnám. Annyira szerettem volna filmet forgatni vele, de lecsúsztam a lehetőségről. Most pedig már visszavonult – panaszolja durcásan. Elnyomok egy mosolyt.
   - Ha itt lenne biztos valami olyat felelne, hogy ,,Ne hülyéskedj." – megpróbálom apa hangját utánozni, mire a barátnőim felnevetnek.
   - Nem túlzok. Ha én is olyan filmek megalkotásában segíthettem volna, mint a Piros szív vagy A földön túl, én a helyében dicsekednék – bizonygatja.
   - Sofia az apjától örökölte a szerénységét. – válaszolja Ebony, aki jól ismer már.
   - Az biztos. Hiszen te is sok nagypályás filmen dolgoztál, egész fiatal létedre. Hány éves is vagy? – érdeklődik.
   - Huszonnégy lettem januárban – válaszolok szórakozottan. – De neked is van miért dicsekedned. Annyira lettem volna a helyedben mikor Anabel hercegnőt alakítottad. Azok a meseszép ruhák! – vágyakozva felsóhajtok.
   - Nem tudom, hogy tudtak abban a korban fűzőt viselni a nők. Melegem volt benne, és kiszorította belőlem az összes szuszt – fintorodik el.
   - Én áldom az eszem, hogy a sminkes pályára jöttem. A színészek olyan jókat szoktak velünk pletyizni, hogy mindig megtudok valami újat – meséli. El is felejtettem, hogy Ebony volt mindig az egyetlen pletykalap, akit hajlandó voltam meghallgatni. Néha olyan hírekkel szolgált, amikért az újságok ölni tudnának.
   - Elég, ha elolvasod a híreket. Nekem egyszer az volt a kedvencem, mikor megtudtam rólad, hogy terhes vagy – fordulok Rebeka felé. Megforgatja a szemét.
   - Azt még én sem tudtam, de jó, hogy szóltak – úgy tesz, mint aki köszönetet mondana annak a kedves újságírónak, ki ezt a cikket készítette.
   - Hogy jött ez nekik? – kérdezi Ebony kíváncsian, de egyben értetlenül. Engem is érdekel, hiszen már akkor jót nevettem rajta, mikor megláttam egy éve. Emlékszem is, hogy Rebeka pár nap múlva felhívott, és közölte velem, hogy ha még valaki a baba neméről kérdezi valakit megöl.
   - Nőgyógyászhoz mentem, mert valószínűleg felfáztam. Eljött velem egy családi ismerősünk is. Egy fiú, de kint megvárt. Azért jött velem, mert utána ebédelni mentünk, mert a szülei nyaralását beszéltük. Nem voltak nászúton, mert ugye ő megszületett, és segíteni szeretett volna bepótolni nekik. Gondolom valahogy összeraktak ebből egy terhességes sztorit, hiszen nem látták még a társaságomban a fiút – meséli szórakozva. Gondolom jót nevethetett mikor először meglátta a cikket. Ilyenkor én sem tudnám, hogy nevessek, vagy üvöltözzek valakivel. Minden esetre igazán szórakoztató lehetett, ahogy Rebeka a gratulációkat hallgatta.
   - Jaj, de megnéztem volna az arcodat – mondja Ebony sajnálkozva.
   - Szerintem tíz percen át fetrengtünk a barátommal a röhögéstől. – nevet fel az emlék hatására – Mindig megtudok magamról valami újat.
   - Elkerülhetetlen, hogy az emberek pletykáljanak – annyi féle történet változatát hallottam már életemben, hogy meg sem tudom számolni.
   - Nem mintha mi nem pletykálnánk – teszi hozzá Ebony, mire mind felnevetünk.
   - Már megint nélkülünk voltatok oda – köszön sajátos módon Orlando.
   - Csajos délután. – rántom meg a vállam, és leülök David mellé.
   - Helen és Kiera? – kérdezi Tom, mikor látja, hogy lány csapatunkból két fő hiányzik.
   - Helena stúdióban, Kiera pedig az öccséhez ment át – válaszol Ebony.
   - Karaoke est? – fordul körbe Chris. Mind lelkesen bólogatunk, hiszen a közös esték igazán jól szoktak telni.
   - Te kezdesz Sofia. – jelenti ki Daniel, ellentmondást nem tűrve. Beletörődően bólintok, és felkászálódok a helyemről.
   - Mit énekelsz nekünk? – kíváncsiskodik Orlando.
   - Kettőt tippelhetsz – mondja Ebony, és hiába állok háttal neki tudom, hogy a szemét forgatja.
   - Nialltől szeretném a Nice To Meet Ya-t – megrebegtetem a szempilláimat, mire Chris beleegyezően felsóhajt.
   - Gondolom nem szükséges a szöveg – mondja csak úgy magának.
   - Nem, de azért hadd legyen, hátha nektek kell – megrántom a vállam.
    Minden nap meghallgatom szinte egy dalát Niallnek, így kívülről fújom a szöveget. Persze sosem unom meg a dalait, mindig felfedezek bennük valami újat, mindig valami új érzést keltenek bennem. Szerintem mindenkinek van az életében egy olyan előadó, aki a dalaival képes megnevettetni a legrosszabb napodon, képes éreztetni veled, hogy nem vagy egyedül, képes megríkatni, és képes erőt önteni beléd, hogy kellj fel és menj tovább! Nekem a One Direction volt ez a zenekar, majd mikor szétváltak Niall lett ez az ember. A többi tagot is nagyon szeretem, hiszen rengeteget adtak hozzá a napjaimhoz, az életemhez, de mindig is Niallert kedveltem a legjobban.
   Elindul a zene, én pedig belekezdek az éneklésbe, mikor az első szó megjelenik a képernyőn. Nem tudom hogyan, és mikor, és kiét, de itt van a babzsákokkal szemben egy tévé, mely rá van csatlakoztatva Chris laptopjára.
   Hatalmas beleéléssel énekelek, és valahogy nem tud zavarni, hogy milyen borzalmas is a hangom. Az ütemet tartom, a ritmus megvan, a szöveg is oké, de azért néha nem találom el a hangokat.
   - Megalapoztad a hangulatot! – kiállt fel Rebeka, mikor végeztem. Kicsit kifulladtam, hiszen rendesen kiabáltam, mint ha egy koncertet adnék. Talán az asztmasprémet nem ártott volna használnom, hogy kapjak levegőt.
   - Köszönöm! – megfordulok, és színpadiasan meghajlok.
   - Ki a következő? – fordul körbe Chris. Tom áll oda mellé, majd megmondja a dal címét. A zene azonnal elindul, mi pedig éljenzünk, mert rögtön felismerjük.
   Lady Gaga Bad Romanc című száma szól a tévéből. Tomnak abszolút nincsen hangja, tánctudása pedig végképp nincs. A hasunkat fogjuk a nevetéstől, mikor még spárgázni is megpróbál, de oldalra dől. Azért igyekszik menteni a menthetőt, miszerint így akarta, de olyan szinten nevetünk már, hogy a könnyeinktől nem látunk.
   Utána David jön, aki egy pörgős, buli dalt ad elő. Nem minden színésznek van jó hangja, de Davidé még egészen oké is. Persze néha megcsúszik, elhibáz egy hangot, de ki vagyok én, hogy ezt felrójam neki? Nekem sem ment jobban, engem is kinevettek. Vagyis, hogy pontosítsak együtt nevettünk rajtam. Itt nincs sértődés, senki sem jobb a másiknál. Nem is egy vérre menő karaoke est ez, hanem egy kis szórakozás. Senki nem veszi komolyan.
   Rengeteg féle dalt hallottam, mire újra kezdődött a kör. Most rendesen meg lett tiltva nekem, hogy a One Direction dalokat, vagy bármelyik volt tag dalát énekeljem. Egy rossz szót sem szólnak róluk, csak már egy kicsit elegük van belőle, amit teljességgel megértek, és el is fogadok minden sértődés nélkül.
   Kedvenc női énekesem egyik legkedveltebb dalát választom. Amint elindul Selen Gomez Who Says című száma, lehunyom a szeme, és így kezdek el énekelni. Rengeteget jelent nekem ez a dal, éjszakákon át hallgattam. A fürdő padlóján ülve, zokogva énekelve, az ágyamon fekve, a plafont bámulva, vagy az ablaknál ülve csendesen sírdogálva.
   Szinte azonnal kizárom a többieket, és bár ez nem egy bulira való dal, úgy éreztem muszáj elénekelnem. Muszáj ezt választanom, mert végre más értelmet is nyert a dalszöveg azon kívül, hogy lelket öntött belém éveken keresztül. Végre úgy érzem, hogy itt van előttem, egy karnyújtásnyi távolságra az, amiről a szám szól. A szépség, az erő, a szeretet, az önbizalom. Most végre úgy érzem ezeket mind megkaptam, David segítségével.
   ,,Ki mondj? Ki mondja, hogy nem vagy tökéletes? Ki mondja, hogy nem éred meg a fáradtságot?" Egyetlen könnycsepp folyik végig az arcomon, de nem a szomorúságtól vagy a hiába való reménykedéstől. Ez a könnycsepp a szívemből jött, és a boldogságom mutatja.
Már a szettben vagyok, és reggel óta meg sem állok. Éppen Rebekával forgatunk már vagy három órája. Van néhány közeli jelenete amit szükséges felvenni, de mivel a többiek úgysem látszódnának, így nekik szabadnapjuk van. Davidet sem láttam reggel óta, bár megértem, ha alszik. Én is kihasználnám az időt a pihenésre.
   Éppen azt vesszük, ahogy Rebeka karaktere idegességében a kardjával kettévágja egy fa törzsét. Amint Rebeka meglendíti a kardot, és eltalálja a fán megjelölt x-et a kellékes emberünk egy zsinórt segítségével kidönti az álltalunk készített fát. Még el sem érte a fa a földet, mikor David ront be az ajtón, megzavarva a jelenetet.
   Mind döbbenten nézünk rá, és mérgesen is, hiszen így csak elvesz az időnkből, mire újra beállítjuk eredeti helyére a mechanikus fánkat.
   - Segíthetünk? – kérdezi Daniel. Most elküldeném Davidet, hogy hagyjon minket dolgozni, de zilált külsejét, és aggódó tekintetét látva elfog a félelem.
   - Mi történt? – kérdezem rögtön. Mintha most venné észre, hogy mindenki őt figyeli, megköszörüli a torkát, és megpróbálja rendezni arca vonásait, egy vérprofi színész módjára.
   - Sürgősen beszélnem kell Sofiaval – böki ki. Daniel felsóhajt, de tudja, hogy David jó okkal zavarta meg a forgatást.
   - Tíz perc szünet – jelenti ki, mire mindenki nyüzsögni kezd.
   David gyors léptekkel elém jön, majd finoman megragadva a karomat, egy eldugott rész felé húz. Kicsit ideges vagyok, de aggódom is, hogy mi történhetett tegnap este óta. Talán az anyukájával van valami? Újra kórházba került? A kiadó mégis kirúgta mindkettőnket? Megbánta a döntést?
   - Mi az? – kérdezem amint megáll. Idegesen körbe néz, majd aggódó hangon szólal meg.
   - Ma már felmentél a netre? – kérdezi, közben beletúr a hajába. Pólója gyűrött, nadrágján a zsebek ki vannak fordítva, arca sápadt, szeme pedig karikás. Mintha napok óta nem aludt volna.
   - Nem volt rá időm, miért? – kérdezem értetlenül.
   - Ne is tedd. Kérlek! – teszi hozzá esdekelve. Már kezdem megérteni a dolgot.
   - David mi az, amit nem kellene látnom? – kérdezem nyomatékosan.
   - Engedd meg, hadd mondjam el én. Meg tudom magyarázni! – bizonygatja kérlelve.
   - Bármiről is van szó, előbb meg akarom nézni – jelentem ki. Bízom benne, teljesen bízom benne, de látom rajta, hogy nagyobb hordereje van a dolognak, mint az eddigieknek.
   - Bízz bennem kérlek! – könyörög nekem. Szemében látom a félelmet.
   - Én bízok benned, de muszáj látnom. Utána meghallgatlak – felelem. Kihúzom a farzsebemből a telefonom, és megnyitom a böngészőt.
   - Megígéred? – szemében esdeklést látok. Azelőtt válaszolok, hogy a böngésző betöltene.
   - Igen. – majd lenézek a telefonomra, és elolvasva a legfrissebb cikk szalagcímét lehunyom a szemem. Görcsösen szorítom a telefont, az ujjaim elfehérednek, és félek, hogy összeroppantom a készüléket. A számat összepréselem, és igyekszem elűzni a feketeségben élesen kirajzolódó betűket, amik úgy néznek ki mintha gúnyolódnának velem. Azt hajtogatom magamnak, hogy csak rosszul láttam, amit láttam.
   - Mond valamit kérlek! – szólal meg David elfúló hangon.
   Kinyitom a szemem, és a készülékre meredek. Hiába haraptam bele úgy a számba, hogy a vérem is kicsordult, aminek fémes ízét még most is a számban érzem, nem álmodtam.

A kamera másik oldalánWhere stories live. Discover now