A kamera másik oldalán

Tizedik fejezet 2. rész

   Mindig is imádtam autózni. Imádtam száguldozni, és imádtam az extrém sportokat. Annyira szabadnak éreztem magam, ha a szél belekapott a hajamba, bekúszott a ruhám alá. Egyszer elmentünk bungee jumpingolni. Sosem felejtem el mennyire gondtalannak és szabadnak éreztem magam mikor leugrottam. A kezemmel éppen, hogy meg tudtam érinteni a patakot, mielőtt a kötél visszarántott. Mikor autóztunk lehúztam az ablakot, és kihajoltam rajta. Sosem tudott anya leszoktatni róla.
   - Tudom, hogy nem akarsz ezzel foglalkozni, de tényleg, mit szeretnél most tenni? – kérdezi Tom. Csakis azért vagyok hajlandó felelni neki, és újból az én problémámról beszélni mert kiállt mellett, mikor csúnyán elhanyagoltam.
   - Nem érdekel a stúdió, ezt már úgy sem tudják megváltoztatni. Nem érdekel David ügynöke. Azt akarom, hogy mellettem döntsön. Viszont, ha nem ez lesz, ha nem áll ki mellettünk, akkor elengedem. Nem futok olyan férfi után, aki másodjára is semmibe veszi a szerelmemet – felelem teljesen őszintén, és olyan komolysága van a szavaimnak, hogy csend támad a kocsiban. Csak a szél süvítése hallatszódik, és az autópálya forgalma amire idő közben ráhajtottam.
   Magam sem hiszem el, hogy ezt mondtam. Nem tehetek mást. Nem mondtam neki, de adtam még egy esélyt. Egy utolsót. Ha elszúrja később ne változtasson a döntésén, mert még ha szeretni is fogom még mindig, nem leszek hülye, és nem követem el újra ugyan azt a hibát. Félre értés ne essék, számomra az, ami köztünk volt nem volt hiba. A hiba a feltétlen bizalmam, és a naivságom. Minden boldog percért, amit adott, hálás vagyok neki. Életet hozott monoton napjaimba, és megmutatta, hogy csak mert a munkám rohanós, és mindig más helyen van, még nem kell elvetnem a szerelmet. Nem kell lemondanom róla. Sokat köszönhetek neki, de még egyszer nem fogok ezen keresztül menni.
   Azt állítja miattam tette. Hogy nekem jó legyen. Honnan is tudhatná, hogy nekem mi a jó, ha meg sem kérdez róla? Az emberek szeretnek mások helyett dönteni igaz? Ezzel a tettével nem védett meg, hanem csak jobban ártott nekem. Hisz' mit érdekel engem a nagyközönség véleménye? Ha pedig gyűlölködő megszólalásokat kapnék nem tudnának foglalkoztatni. Ráadásul itt lenne mellettem. Itt lenne mellettem, és együtt mindent túlélnénk. Lehet, nem lenne ínyemre az egész huzavona, utálnám a sajtót, a nyilvánosságot, hogy nem lenne magánéletünk, hogy bántanák a döntése miatt. Utálnám, biztos, hogy utálnám. De meg tudnám érte hozni az áldozatot, ha tudnám, hogy szeret. Szeret annyira amennyire én is őt. Mert akarva vagy akaratlanul is, a szerelmünkért minden helyzetben áldozatot hozunk.
   - Te komolyan a vidámparka hoztál minket? – kérdezi őszinte döbbenettel Ebony, mikor kikanyarodok az utcából, és feltárul előttünk az óceán, annak homokos partja, és az óceánba nyúló móló.
   - Imádlak! – kiállt fel vele egy időben Rebeka, gyermeki izgatottsággal a hangjában.
   - Mi a legjobb a szomorúságra? Egy kis vidámság nem igaz? – leállítom a kocsi a homokos partszakasz előtti parkolóban, ahol alig van már hely.
   A nap már lemenőben van, a vörös számtalan árnyalatára festi az óceán felületét. A Pacific Park óriáskereke kivilágítva forog, fénye tükröződik az Ocean Ave üzleteinek üvegein. Nyár lévén rengeteg ember koptatja az öreg fa deszkákat. A játékok szünet nélkül szórakoztatják a különféle korosztályokat. Rengeteg ember sétál a parton, vagy tart a vidámpark felé, mert szükségük van egy kis vidámságra, mint nekünk. Sokan az éttermek, vagy kávézók teraszain ülve nézik a naplementét.
   Ahogy közeledünk a bejárathoz az orrunkba kúszik a popcorn, és a vattacukor illata. Hangos éljenzés hallatszódik a középen lévő céldobó bódékból. A másik részen, a hullámvasúton sikítoznak az emberek. Van, aki a móló lábánál, térdig merészkedik a vízbe, de olyan is akad, aki a parton ül, egy strandtörülközőn, és iszogat a barátaival.
   - Megmondom neked, ez egy igazán jó ötlet volt, csak meglep, hogy pont a tiéd – mondja Tom ahogy elhaladunk a vidámpark bejáratát hirdető neonfelirat alatt. Csak úgy özönlenek befelé az emberek.
   Mindig is lenyűgözött, hogy már hány éve áll itt ez a móló, naponta hányszor nyaldossa a tartóoszlopokat a víz, hány gyerek rohan át a deszkákon. Mennyit tudna mesélni ez a hely? Hány szerelem szövődött a vattacukrosnál, hány csók csattant el az óriáskeréken? Hány ember járt ide éveken keresztül, hányan tértek ide vissza a családjukkal felidézve fiatal éveiket?
   - Fogd be, és szórakozz! – közlöm vele mormogva, de közben igyekszem elnyomni egy mosolyt.
   Nem érdekel, hogy felismer-e bárki a hírekből. Nem érdekel, mi a munkám. Nem érdekel kinek a lánya vagyok, és mi a nevem. Nem érdekelnek a gondjaim, amik nem múlnak el, hiába nem foglalkozom most velük. Ma csakis egy átlagos lány vagyok, aki a barátaival jött el, minden gond nélkül szórakozni. Néha átlagosnak is kell lenni nemde? Hiszen nem is olyan unalmas a nyugis élet.
   Azt sem tudjuk merre kezdjük. A fejünk felett elzúg a hullámvasút, és egyből egymásra nézünk. Szavak nélkül is megbeszéljük, hogy először erre a szörnyetegre ülünk fel. A sárga sín csak úgy kanyarog, emelkedik, és süllyed míg a bejárata felé haladunk. Míg tanácstalanul álldogáltunk, én mindenkinek vettem jegyet, hiszen megmondtam, hogy én állom az estét. Ez nem elég, hogy jóvá tegyem a hibám, de kezdetnek talán megteszi. Bevallom, nem csak miattuk, hanem részben magam miatt is ide jöttem. Számomra is kell egy kis felhőtlen móka, és kacagás.
   A legelső kocsiba ülünk be. Tom, és én kerülünk előre, ami hirtelen félelmetesnek tűnik. A sínt látjuk magunk előtt, és a rengeteg bámészkodó embert, akik azt várják mikor indulunk már. Mögénk Rebekáék kerültek. Sosem féltem semmitől a vidámparkban, a kapaszkodót azért szorongattam, mert túláradt bennem az adrenalin. Szerencsére nem leszek rosszul semmitől, ami tesz egy száznyolcvan fokos fordulatot, vagy úgy kanyarog, hogy utána azt sem tudom merre van a jobb és a bal. Mindig is bírtam ezeket, ezért is jártam nyaranta itt. Rengeteg estét töltöttem ezeken a játékokon néha a bátyámmal, vagy akár egy-egy közös ismerősünkkel. Rengetek pénz vertem itt el, és álltalában az élményen kívül semmit sem nyertem. De nem bánom, százszor is újra megtenném.
   Talán, ha háromszor ültünk fel egymás után a hullámvasútra még keveset is mondok. Imádtuk. Cserélgettük a helyeket, azt is ki-ki mellett üljön éppen. Nehéz volt neki búcsút mondani, de így is besötétedett mire eljutottunk a többi játékhoz.
   Igazán hangulatos volt a színes játékok tömkelege. Forogtak, a színek összekeveredtek, mindenhol vidámság volt. Az óriáskerékről láttam a város nem olyan messzi fényeit is. A vizes játékokon elázott a pólóm, de nem bántam hiszen olyan meleg az éjszaka, hogy biztosan megszárad mire hazajutunk. A torkom berekedt a sok kiabálástól, az arcom pedig fáj már a mosolygástól.
   Három, vagy talán már négy óra múlva ülünk le fáradtan egy étterem teraszára. Mögöttünk még mindig hallatszódnak a játékok zajai, a nevetések, és a sikítások. Itt már rendes lámpa van az asztal fölött, de mégis cikázik még a lábunknál néhány színes fénycsóva. Nem csak a friss ételek illatát érezzünk, amitől megkordul a hasunk, hanem az óceán jellegzetes illatát.
   Pihegve várjuk, míg a rendelésünk elkészül, és egymás szavába vágva meséljük ki mit élvezett a legjobban. Az elején leszögezzünk, hogy ezt muszáj lesz megismételnünk minden évben. Amolyan kötelező találka, ha ne adjon Isten nem tudnánk tartani a kapcsolatot szorosan a film után.
   Én úgy gondolom, hogy lehet az ember akárhány éves, legbelül mindig is egy gyermek marad. Ez a gyermek pedig előbújik, ha meglát egy vidámparkot, ahova muszáj bemennie, meglát egy játszóteret, ahol muszáj lecsúszni a csúszdán, vagy felülnie a hintára.
   Mikor a rendelésünk számát kiáltják, én és Rebeka megyünk a két, jócskán megrakott tálcáért. Kiosztjuk mindenkinek, amit rendelt, és örülök neki, hogy Tom is itt van, és ő is hasonlóan sok, kalóriadús ételt eszik, hiszen így kevésbé van bűntudatom. Majd holnap, vagy azután, keményebben fogok edzeni.
   Van itt minden. Hamburgerek, sültkrumplik, sültkrumplik forró sajtszósszal, hot dog. Az üdítőink a legnagyobb méretűek.
   Az egyetlen dolog amiért ennyire odafigyelek, hogy mit eszek az az, hogy gyerekkoromban mondjuk azt, hogy volt rajtam felesleg. Sosem voltam az a vékony kislány, akinek úgy tűnt azonnal eltörik a karja, amint felelemel egy tollat. Nem zavart a kinézetem, egészen addig amíg tinédzser nem lettem. Nem mondtam magam kövérnek, de nem szívesen vettem fel haspólót sem. Az osztálykirándulások alkalmával gyűlöltem fürdőruhában lenni, nyáron mindig hosszú farmerben voltam, és túlméretezett pólóban. Nem szerettem azt, ami egy kicsit is a testemre tapadt. Aztán mikor elegem lett abból, hogy szégyelnem kell a testemet, elhatároztam, hogy teszek azért, hogy végre szépnek lássam magam mikor a tükörbe nézett. Nem mások miatt váltottam életmódot. Nem mások miatt kezdtem edzeni. Csakis önmagam miatt, hogy végre jól érezzem magam egy trikóban. végre ne takargassam magam a strandon. Sokat szenvedtem, rengeteget sírtam, és abba akartam hagyni, de sosem tettem. Mindig a célra gondoltam, az álom kinézet lebegett a szemem előtt. Így lenyeltem a könnyeimet, összeszorítottam a fogaimat, és csináltam tovább.
   Emlékszem borzasztóan nehezen ment nemet mondanom egy pizzára, vagy egy tábla csokira. Persze néha ettem ilyeneket, most is eszek, de sokkal szigorúbbra fogtam magam. Később azt vettem észre, hogy már nem is kívánom ezeket. Gyűlöltem a salátát, és megfogadtam, hogy senki le nem nyomja a torkomon. Ma már magamtól eszem, és jó ízűen. Rájöttem, hogy szinte az összes ételt el lehet készíteni egészségesen. Az pedig, ha egyszer csalsz még nem fogja romba dönteni sok hónapnyi, évnyi munkádat.
   - Nos, Tom mesélj csak mi van veletek? – kérdezem. Egyáltalán nem unom a kérdést, hiszen régen beszéltünk róla, és a barátjáról. Legutóbbi tudomásom szerint összevesztek. Ráadásul egy perc alatt megváltozhat bármi. Ezt én már csak tudom.
   - Össze fogunk házasodni – jelenti be vigyorogva. A sültkrumpli kiesik a kezemből, és a sajtszósz sárga foltot hagy a piros-fehér kockás terítőn. Ebony félre nyeli a kóláját, mire megveregetem a hátát. Rebeka azonnal gratulációk áradatát zúdítja szegény fiúra. Mikor felébredek a sokkból, én is szívből gratulálok neki, és igyekszem lenyelni a féltékenység keserű izét, mely felkúszott a torkomba.
   Szegény Tom arcába pír szökik, és igyekszik elhessegetni a kérdéseinket, majd mikor látja, hogy nem tágítunk a témától felsóhajtva belekezd a mesélésbe.
   - Későn jött haza, és nem szólt, hogy hol van. Ez ugye még múlthéten volt, és bocsi, hogy most szóltam – mondja sietve mikor látja a mérges tekintetünk. - Én persze aggódni kezdtem - folytatja. – Nem akartam a féltékeny barátot játszani, de akaratlanul is a legrosszabbak jutottak az eszembe. Veszekedtünk egy sort, majd hirtelen letérdelt elém és megkérte a kezemet – fejezi be a történetet vigyorogva.
   - Hol a gyűrű? – kérdezem egyből. Hatalmas gyűrű rajongó vagyok, és egyből az ujjait kezdtem fürkészni.
   - Nem gyűrűt adott, hanem valami sokkal személyesebbet.
   - Mi az? – kérdezi Rebeka izgatottan.
   - Egy kávés poharat, amire rá volt írva a nagy kérdés – feleli. Mi értetlenül összenézünk, mire felsóhajt. – Úgy találkoztunk először, hogy rám csapta a kávézó ajtaját, majd mikor fel akart segíteni, rám borította a kávéját – magyarázza meg a furcsa eljegyzést.
   Meghatottan a szívemre szorítom a kezemet. Borzasztóan bűntudatom van azért, mert ezt nem tudtam róla. Látszik, hogy tényleg elhanyagoltam az egyik legjobb barátomat. Másrészt pedig eljátszok a gondolattal, hogy mi lett volna, ha én jelentettem volna most be, hogy David eljegyzett.  Tudom, lehetetlent gondolok, és túl előre sietek, de nem tehetek róla. Minden lány eljátszik a gondolattal, hogy a szerelme megkéri a kezét, és családot alapítanak. A féltékenység szánalmas érzése mellett büszkeséget, és feltétlen örömöt érzek, mert Tom úgy néz ki, hogy végre boldog. A legjobbat akarom neki, és mellette leszek az esküvő napjáig, és azután is, de közben elszomorít, hogy neki mennyire jól alakul a szerelmi élete. Ez pedig igazán önző dolog, és nem szép egy baráttól.
   - Hát édesem. Most megleptél. – dőlök hátra a széken vigyorogva. Minden egyéb gondolatot elhessegetek, ami nem Tomhoz, vagy az örömhöz kapcsolódik. Ráérek később is saját magamon keseregni, eleget nézték a szenvedésem a többiek, ráadásul ez most tom nagy pillanata.
   - Pedig téged aztán kevésszer lehet meglepni – bólogat Tom.
   - Mikor lesz az esküvő? – kérdezi Ebony. Szinte látom ahogy fejben eltervezte az egészet. Bár nem ismerjük személyesen Tom barátját, nem is tudunk róla sok mindent, de mivel a barátunk párja meg akarjuk ismerni. Lehetőleg még az esküvő előtt.
   - De előtte látni akarom a srácot. Ha az egyik legjobb barátomhoz megy hozzá, tudnom kell érdemes-e a kezedre – mondom szigorúan. Tom elmosolyodik, és hálás pillantást vet ránk. Komolyan gondoltam.
   A fontos dolgoknál előjön belőlem egy védelmező ösztön. Igyekszem megvédeni azt az embert, akit szeretek. Tomot is meg szeretném védeni, bár teljesen megbízom az ítélőképességében, még is megnyugodnék, ha a saját szememmel látnám, hogy a fiú tényleg szereti a barátomat. Hiszen nincs is annál rosszabb érzés, ha azt akit szeretsz összetörve látod.
   Bennem akkor szakadt meg egy világ, mikor apát láttam sírni. Mikor Nathaniel meghalt, és a temetésen. Onnantól ő sem ejtett egy könnycseppet sem. Mindig is megborzongtam, ha egy férfit láttam sírni, főleg egy erős férfit. A gyereknek pedig mindig szívszorító látvány, ha az édesapját látja megtörten. Hiszen a szemünkben ő egy hős, minden terhet pihe könnyűen visel, mindenkit megóv, sosem szomorú. Majd mikor sírni látjuk, valami összetörik bennünk. Ha Tomot, az egyik legerősebb fiút, akit ismerek összetörve látnám, az engem is darabokra törne. Mert az azt jelentené, hogy nem sikerült megóvnom, és kudarcot vallottam a barátjaként. Én pedig ettől rettegek a legjobban, hogy csalódást okozok azoknak, akik szeretnek, és hisznek bennem.
   - Olyan szeptember végére tervezzük, mikor már lement a premier, de még egyikőtök sem fog nagy valószínűséggel dolgozni – osztja meg a terveiket. Mindig is szerettem volna egy barátom esküvőjének a szervezésében részt venni. Annyira örülök!
   - De ne hozzánk igazítsátok. Ez a ti nagy napotok, nem a miénk – rázza meg Rebeka a fejét. Helyeslően bólogatok.
   - Igaza van. Mindenre tudunk időt szakítani, csak akarni kell – felelem.
   - Édesek vagytok, de nekünk ez így tökéletes. Szeretném, ha mind ott lennétek, és higgyétek el, ő is meg akar ismerni titeket – biztosít minket arról, hogy egyáltalán nem probléma, ha hozzánk igazítják az esküvőt. Még így is kételkedem benne, hogy jó ötlet-e, de nem fogok vele vitatkozni. Ők döntenek.
   - Mind? – kérdezem tőle. Rám néz, és bocsánat kérően elmosolyodik.
   - Ha szeretnéd nem hívom meg – feleli azonnal, megértve a kérdésem valódi hátterét.
   - Dehogy is. A te vendéged, a te napod, azt hívsz meg akit akarsz. Ráadásul a barátod – tiltakozom azonnal. Nem rólam fog szólni az a nap. Ha kell, és úgy alakul akkor mosolyogva fogom tűrni ahogy David is ott lesz az esküvőn. Utána nagy valószínűséggel soha többet nem látom.
   - Ezek után már nem hiszem – nevet fel erőltetetten.
   - Csak arra kérlek, hogy ne hozzánk igazodj oké? – kérdezem tőle komolyan. Tudja mennyire rosszul esne, ha miattam kellene lemondania néhány dologról.
  - Megígérem, hogy csakis magunkkal foglalkozunk – mondja ünnepélyesen.
   - Mi lesz a témája az esküvőnek? – kérdezi Ebony lelkesen.
   - Még csak most történt az eljegyzés, hova sietünk? – kérdezi nevetve Tom.
   - Oda, hogy szeptember mindjárt itt van! – sopánkodik Rebeka.
   - Még azért odébb van az – nyugtatja meg Tom.
   Én biztosan nem bírnék ennyire nyugodt lenni. Mármint sosem akartam flancos esküvőt, talán gyerekkoromban. Valami szolid, olyan száz főset tervezgetek. Csak közeli barátok, és családtagok, olyan nem kell, akivel bájcsevejt kell folytatni. Egy elegáns ruha, nem habos-babos, egy laza menü, élő zene, tánc. Nem is a helyszín, meg a díszítés a fontos a nagy nap alkalmával. Hanem hogy azok vegyenek körül, akiket szeretsz, és ahhoz az emberhez kösd aznap az életedet, aki ellopta a szívedet. Nincs is ennél fontosabb. Engem ez tenne a leginkább boldoggá, de attól még minden egyes nap izgulnék, míg vége nem lesz a ceremóniának. Csupán azért akarnám tökéletesre, hogy semmi ne zavarjon meg minket. A szerelmem miatt akarnám tökéletesre, hogy a boldog mosolyát lássam, a könnyeket megcsillanni a szemében.
   - Na jó, de azért segíthetünk? – kérdezem teljesen felpörögve. Elhessegetem az én esküvői álomképem, és máris azon kezdek gondolkodni, hogy Tomé milyen legyen.
   - Sajnálom csajok, de a szüleink már lestoppolták – húzza el bocsánatkérőn a száját.
   - Az meg hogy lehet? – kérdezi Rebeka felháborodottan.
   - Nálunk az a hagyomány, hogy mindig a szülő szervezi az esküvőt. Mármint a mi jóváhagyásunkkal, de akkor is. Nemzedékek óta így megy, úgyhogy ne haragudjatok.
   - Persze, megértjük – legyintek. Én sem szívesen szakítanék meg egy hagyományt.
   - Viszont az ételkóstolásra, ha úgy van nagyon szívesen várlak benneteket – kacsint ránk.
   - Persze, hízlalj el – forgatom meg a szemem. Tom felnevet, és én is elmosolyodom.
   Néha nem tudom felfogni az élet értelmét. Sokszor elgondolkozom rajta, hogy miért ilyen életet szántak nekem. Hiszen azt mondják Isten mindenkinek olyan terhet rakott a vállára, amit cipelve erősebb, és jobb lesz. De nem csak a nehézségekre gondolok. Néha el sem tudom hinni, hogy mennyire szerencsés vagyok. Álmaim munkáját végezhetem, csodálatos barátaim vannak, utazhatok, világot látok, a szüleim mellettem állnak. Mivel érdemelhettem ezeket ki? Persze a rossz dolgok néha elnyomják a boldog érzéseket. De Istenem, mit meg nem adtam volna egy ilyen pillanatért a barátaimmal, mikor még iskolába jártam! A két kezem összeteszem azért, mert eltekintve az élet szar dolgaitól, a sors megajándékozott engem a legszebb pillanatokkal. Megszámolni sem tudom, hány olyan helyzet volt mikor azt kérdeztem magamtól: Ez tényleg megtörténik? Máskor pedig azt kívántam bárcsak ne a saját életem élném. Visszagondolva borzasztóan hálátlan voltam. Hiszen nem véletlenül kaptam ezt az életet, nem véletlenül vagyok, aki vagyok.
   Rengetegszer vágytam másik életre. Rengetegszer kérdeztem: Miért pont velem történik? Mikor Nathaniel meghalt azt hittem belehalok a fájdalomba. Megfordult a fejemben többször is, hogy nélküle nem akarok élni. Azt kiáltottam zokogva a szobámban, hogy: Miért vetted el tőlem? Aztán eszembe jutott. Nem dobhatom el az életemet. Nem véletlenül vagyok még életben. A sors szerint még van mit tennem a Földön. Nathaniel pedig nem akarta volna, hogy miatta meghalljak. A sok fájdalom között elfelejtettem a leglényegesebb dolgot. Élni. Megbecsülni az életemet, hálát adni azért, mert vannak akik szeretnek. Ki tudja melyik pillanatban kell búcsút mondanom mindennek? Senki. Senki sem látja az útja végét. Hálát kellene adnom annak, hogy van még egy percem a szeretteimmel, van még egy percem a világban. Meg kellene mindent tennem, hogy kihasználjam életem minden egyes pillanatát, hiszen nem lesz több. Nem lesz még egy ugyan ilyen. Meg van adva a lehetőség, hogy éljek. Akkor miért lennék hálátlan és dobnám el? Miért vágyakoznék másé után? Miért ne lennék hálás? És ebben a pillanatban, mikor itt ülök a barátaimmal hátra dőlve a székemben, mosolyogva nézve őket jövök rá, hogy mennyire is szerencsés vagyok. Mennyire is szeretnek engem, és mennyire is szeretek én. Ezt pedig soha nem lehet elfelejteni, és nem is fogom ezentúl. Minden percért hálás leszek, még a rosszakért is. Hiszen ettől vagyok én. Ha pedig elhagyom magam, elfelejtek szeretni, elfelejtem, hogy nem biztos, hogy van holnap, de nem felejtem el, hogy egy dolog örök. Az pedig az élmény. Az élmények melyek életem végégig megmaradnak. Ezekért az élményekért élek.