A kamera másik oldalán

Hatodik fejezet 2. rész

   De miért is gondolok most erre? Kettőnkre? Mert hiába tagadnám tovább, az én részemről van vonzódás iránta. Mióta megmutatta az igazi énjét valami megmozdult bennem, és máshogy kezdtem rá nézni. Hogy ez szerelem-e? Azt nem tudom, és nem is akarom megtudni. A végén úgyis csak sérülnénk. Mindketten. Jobb is lesz, ha minden gondolatomból száműzöm, mert ha én valakit megszeretek, ha valakibe beleszeretek azt nagyon nehezem engedem el. Neki is könnyebb lesz, hiszen ő is tudja, hogy ez reménytelen lenne. Túl egyforma az életünk, ezért is tudjuk nagyon jól, hogy milyen hátrányokkal jár.
   - Baj van? – kérdezi David kiszakítva a gondolataimból. Észre sem vettem ahogy a repülőgép padlóját kezdtem el bámulni, ki tudja mennyi ideje. Most felé fordítom a tekintetem, és egy mosolyt erőltetek magamra.
   - Csak elbambultam. Ha fáradt vagyok gyakran megesik – aggódó tekintettel vizslat, de én úgy teszek mintha nem venném észre. Fájó szívvel fordulok az ablak felé, és kötöm be magam, előkészülve a leszálláshoz.
   - Na srácok merre tovább? – kérdezi a sofőr. Szerencsétlen férfi furikázta mindig a társaságunkat Bend-ben. A kisbusz kivétel nélkül tőlünk zengett.
   - Nem tudjuk a hotel címét, de elvileg oda – mondja tanácstalanul Kiera. Nagyon megkedveltem ezt a fiatal lányt. Nem lehet több tizennyolc évesnél éppen, hogy csak befejezte a középiskolát. Bár én is fiatalon kezdtem dolgozni. Tetszik az optimizmusa, és a nyers stílusa. Ha munka van akkor csakis arra fókuszál, és igyekszik mindent a kezében tartani. Nem zavartatja magát, bárkire rászól, aki nem végzi, vagy rosszul végzi a munkáját. Lehet okoskodónak és bosszantónak nevezni, de én inkább azt mondanám, hogy nagyon célratörő. Konkrét elképzelése van a jövőjéről, mint azt megtudtam, és bármit meg is tesz, hogy elérje, de sosem akar többet, mint amit éppen megkap.
   - Azt tudom merre van, csak kíváncsi voltam van-e kerülő – mindentudóan belemosolyog a visszapillantóba.
   - Igazából lenne – szólalok meg. A többiek kíváncsian néznek rám. – Úgy beszéltem meg Danielékkel, hogy én a szüleimnél alszok. Nincsenek messze a stúdiótól. Ha neked sincs ellenedre, akkor el tudnál dobni engem? – kérdezem a férfit.
   - Semmi akadálya. Mondj egy címet – kéri. Lediktálom neki, ő pedig azonnal el is indul. Elmondása szerint ismeri egész Los Angelest, így nem kell neki mondanom merre menjen. Kényelmesen hátra dőlök a székben, és már alig várom, hogy hazaérjek.
   - Nem is mondtad, hogy haza mész – szólal meg David. Velem szemben ül a kisbuszban. Mivel mindenki csendben van, így nem tehetek úgy, mint aki nem hallotta. Ránézek, és igyekszem nem kimutatni azt ahogy összeszorul a szívem. Elvileg az érzelmeim elrejtésében jó vagyok, bár nem árt észben tartanom, hogy egy színésszel beszélgetek, aki egész életében elrejti az érzéseit.
   - Csak egy éjszakára. Meg lehet néha hétvégén is hazanézek. Vagy anyáék jönnek meglátogatni, majd megbeszélem velük – felelem.
   - Akkor igazából olyan lesz, mint mikor eltűnsz dolgozni? – kérdezi Matt vigyorogva.
   - Olyasmi – válaszolom mosolyogva.
   - Csak David nem tart veled igaz? – Ebony nem tudja megállni, hogy ne szóljon bele. Mindenki felnevet, én pedig feszengve elmosolyodok. David is nevet, de valahogy én nem érzek rá késztetést. Túlságosan valóságosnak érzem, amit Ebony mondott, akkor délután a lakókocsiban.
   - Nem tudok róla – mondja David vidáman.
   - Ki fog vacsora után medencézni velem? – fordul körbe Oralando.
   - Ha te ott leszel akkor én is – vágja rá Ebony egyből.
   - Még jó, hogy szingli vagy – szólok oda neki. Muszáj visszaadnom az előbbit. Előrehajol és kinyújtja rám a nyelvét. Én is így teszek, míg a többiek csak nevetnek rajtunk.
   - Ne tagadd Sofia, tudom, hogy látni akarod a felsőtestem – bizonygatja Orlando.
   - Lebuktam – teszek úgy, mint aki éppen most vallott be egy bűnt.
   - Látod? Még jó, hogy neked sincs barátod – mondja most Ebony, és rám kacsint.
   - Hogy? – kérdezi David meglepetten. Mind felé fordulunk, és érdeklődve nézzük a döbbent arcát. Nem olyan nagy dolog, és nem is tudom miért lepi meg ennyire.
   - Ennyire elborzasztó az, hogy nincs barátom? – kérdezem igyekezve viccesre venni a dolgot.
   - Nem dehogy is. Csak meglepődtem, hiszen szép, okos, kedves, és egy tökéletes nő vagy. Azt hittem vár itt valaki – vallja be. Szinte hallom ahogy a többiek álla a kocsi padlóján koppan. Igyekszem leplezni a meglepődésemet. Egyrészt jól esnek a szavai, másrészt összezavar. Még jobban. Mit akar ezzel mondani? Vajon igaza van Ebonynak, és tényleg tetszem Davidnek? Nem tehetek róla, hogy ez ugrik be először. Hiszen hiába tagadnám tetszik az előttem ülő férfi. Nagyon régóta nem volt senkim, és egy férfi sem fogott meg úgy, mint David. Na persze nem az első alkalommal kedveltem meg. Fogalmam sincs mikor kezdődött, csak annyit tudok, hogy fokozatosan alakult ki.
   - Hát...Öhm köszönöm a szép szavakat, de senki nem vár itthon – mondom zavartan. Tudom, hogy a többiek máris kombinálnak.
   - Sofia azt szeretném mond... - kezd bele, de ekkor a sofőrünk megszólal, félbeszakítva Davidet.
   - Megjöttünk – az autó megáll a házunk előtt. Egyenesen Davidre nézek, aki csak megrázza a fejét, jelezve, hogy nem érdekes, amibe belekezdett. Kicsit mintha piros lenne az arca. Csak csalódott pillantást vetek rá, hiszen nagyon is érdekel mit akart mondani. Biztosan fontos lehetett, különben nem kezdett volna bele.
   Kiszállok az autóból, de mielőtt becsuknám az ajtót, mosolyogva ránézek a többiekre.
   - Holnap reggel találkozunk. Nem szabadultok meg tőlem – köszönök el tőlük. A hátizsákom lazán a vállamra dobom.
   - Pedig már azt hittük – szólal meg Ebony aki eddig síri csöndben volt, mint a többiek.
   Nevetve becsukom a kisbusz ajtaját. Hatalmas mosollyal az arcomon megyek a kiskapu felé. Hiába az öröm, ha közben valahol csalódott, összezavarodott, és szomorú vagyok.
   - Jaj Sofia! – anya szinte kirobban a bejárati ajtón. A lépcső közepén megtorpanok, és megölelem. Így, olyan mintha egymagasak lennénk. Beszívom a jellegzetes illatát. Három hónapja nem láttam őket. Innen nézve sokkal jobb, hogy ilyen hamar végeztünk a kültéri jelenetek leforgatásával.
   - Ne fojtsd meg szegény gyereket Emily – mondja apa az ajtóban állva.
   -Hadd örüljek már egy kicsit neki – anya apa felé fordul és csípőre tett kézzel duzzog. Annyira aranyos tud így lenni a kis termetével együtt, hogy néha komolyan sem vesszük. Bár a hangja eléggé magas, és kellő szigort tud belevinni, hogy néha apa is megijed tőle.
   - Senki nem mondta, hogy ne örülj neki – szól apa. Nevetve kikerülöm anyát, majd apa karjai közé vetem magam.
   Sosem éreztem kellemetlennek azt, hogy a szüleimmel lakom. Legalábbis elméletben, hiszen alig vagyok itthon. Ettől függetlenül, és élvezek minden velük töltött pillanatot. Hiszen már csak hárman maradtunk, Nathaniel maga után hagyott űrje még mindig ott lebeg közöttünk. Összetartóbbak lettünk, és szükségünk vagy egymásra. A gyász idejére a másik támasza voltunk. Mindig is jó kapcsolatot ápoltam a szüleimmel, és egyikünk sem akart elhidegülni egymástól. Hiszen mindenki máshogy gyászol, és egyáltalán nem akartuk eltaszítani a másikat. Így még ha nehéz is volt beszélnünk róla, vagy egy helyiségben lennünk, akkor is megtettük, és talán ez segített abban, hogy a kapcsolatunk még szorosabb legyen.
   - A kedvencedet főztem, gyere hamar mielőtt kihűl – tessékel be anya a házba. Már az előszobában érzem a finom illatokat. Lerúgom a cipőmet, és felszaladok gyorsan a szobámba. Ledobom az ágyra a táskámat. nem terveztem kipakolni belőle erre a fél napra.
   Ahogy a lépcső felé megyek akaratlanul is megállok egy csukott, fehér ajtó előtt. Még mindig rajta van a kék betűkből kirakott név, mint az enyémen, csak azon a betűk rózsaszínek. Elmosolyodom az emlékre, hiszen kiskorunkban, a konyhapadlón ülve csináltuk, és mindenünk ragasztós lett. Anya nagyon megszidott minket. Sosincs nyitva az ajtó, mert túl fájó az emléke a szobának. Mintha Nathaniel egy darabja itt maradt volna örökre. Nyomott hagyott, és ennyi éve után sem voltunk lelkileg képesek kipakolni a szobáját. Szinte olyan üres nélküle mint mikor én elmegyek itthonról, csak annyi a különbség, hogy ő már sosem jön haza. Benyitok a szobába, és belépek. A falak még mindig sötétkékek, néhol lemállott. A sötéttölgy komódon lévő vázában friss virág van. Biztosan anya tette bele, mint minden tavasztól szokta. A falakon filmes plakátok, vagy a példaképei vannak. Egyiknek a sarka lefelé lóg. Odalépek hozzá, és felsimítom a falra. Leülök a bevetett ágyra. Ahogy végig simítok az ágytakarón, eszembe jut, hogy hány estét töltöttem itt. Ha vihar volt, mindig hozzá jöttem át mert féltem. most is félek, és nem egészen egy évvel ezelőtt ugyan úgy átjöttem ide. Kerestem Nathanielt, majd rájöttem, hogy nincs itt. És nem is lesz itt hiába várom. Mégis az ő ágyában aludtam. A párnái megőrizték az illatát, és most is érzem a szobában. Akkor megnyugtatott, és szinte azonnal elaludtam. Most viszont könnyek gyűlnek a szemembe.
   Rengeteg kép van a falon, szertelenül felrakosgatva. Családi nyaralások, gyerekkori képek, közös képek velem. Munka közben, a barátaival, hírességekkel. Mindig is imádott utazni, és fotózni is. Tengerparti képek vagy fent a hegyekben lévők is vannak a falon. Jól esően ismerős, de közben furcsán idegen az egész szoba. Hiányzik belőle valami. Hiányzik belőle a bátyám.
   - Hát itt vagy? – kérdezi anya benézve a résnyire nyitott ajtón. Nem szólok semmit, csak üveges tekintettel meredek az ágytakaróra.
   - Annyira hiányzik – suttogom. Mindig ő volt az, akivel a kételyeimet, az érzéseimet megosztottam. Mindig segített válaszokat, megoldást találni, vagy megérteni saját magamat. Most hatalmas szükségem lenne rá.
   - Tudom kincsem. Nekem is – anya leül velem szemben. Még mindig nem nézek rá. Behunyom a szememet, és hagyom, hogy egy könnycsepp legördüljön az arcomon. Kinyitom a szemem, és látom ahogy egy sötét pötty éktelenkedik a szürke ágytakarón. Anya megsimítja az arcomat, így végre a szemébe nézek. Az övé is csillog, és tudom mennyire nehezére esik visszatartania a sírást.
   - Nem való egy szülőnek a gyerekét temetnie – szólalok meg.
   - Egy testvérnek sem a testvérét – feleli most ő. Megfogom a kezét, és erősen megszorítom. Nem tudom milyen az, ha elveszti a gyerekét, de azt tudom milyen érzés a gyász és a fájdalom. Nathaniel a családunk központja volt. Ő tartott össze minket.
   - Menjünk enni – elengedem a kezét, és felállok. Miközben kimegyek a szobából gyorsan letörlöm a könnyeimet. Mióta Nathaniel meghalt sokkal nehezebb kimutatnom az érzéseimet. Ő volt az egyetlen, aki minden állapotomban látott. Úgy sírni, hogy nem kapok levegőt, hangosan nevetni, csendben olvasni, vagy üres tekintettel nézni a semmibe. Talán a válasz a felnem tett kérdésre, miszerint miért nem vagyok hajlandó érzéseket mutatni az az, hogy félek, ha közel engedek valakit és megismer engem, akkor el fogom veszíteni őt is. Azt pedig lehet nem élném túl még egyszer.
   Egész vacsora alatt beszélgettünk. Apával szó esett köztünk a szakmai dolgokról is, anya a munkáról, és az új virágmagokról beszélt. Ott folytattuk, ahol abbahagytuk, és ez mindig ment nekünk. Tudom, hogy a kiesett hónapok pótolhatatlanok, de a családunk ezt az életet éli. Megszoktuk már. Mikor apa dolgozott volt, hogy más országba utazott akár egy évre, és csak kevésszer láthattuk. Benne van a forgatókönyvben, hogy elcsúszik a forgatás, és még hónapokat kell távol lenned a családodtól. Az is benne van, hogy több részes a film, és éveken át fogsz rajta megállás nélkül dolgozni. Mire befejezed az egyik részét, kezdheted azonnal a másikat. Ahogy szokták mondani: ,,Ilyen a showbiznisz."
   Pizsamában ülök az ágyamon, és kibámulok az ablakon. A város fényei mindig is lenyűgöztek. Volt egy korszakom mikor egy online játékkal játszottam, és nagyon rosszakat kezdtem álmodni. Egy évig alvászavarokkal küzdöttem, hiszen féltem elaludni, nehogy megint rosszat álmodjak. Ilyenkor mindig felhúztam a redőnyöm, és leültem az ágy alatt lévő puffra. Csak néztem a fényeket, és egyszer csak a Nap elkezdett feljönni a távolban. Sokszor volt ez, heteken át, mielőtt rájöttem volna, hogy van ennél jobb dolog is. Ha már úgysem aludtam elkezdtem olvasni, hogy menjen az idő. Azelőtt unalmasnak tartottam az olvasást, nem értettem miért szeretik az emberek a könyveket. Hiszen nincs bennük kép, csakis betűk. Aztán vettem egy könyvet, és egyik este elkezdtem olvasni. Talán három este alatt végeztem vele? Vettem a következőt, és az azutánit. Aztán rájöttem mennyire ostoba is voltam, hogy nem kezdtem el hamarabb olvasni. Órákra mintha beszippantott volna az adott könyv. Úgy éreztem egy teljesen másik világba kerültem, egy teljesen másvalaki lettem. Olyan, aki sosem lehetek. Hercegnő, tündér, harcos, hős. Aztán rájöttem, hogy minden könyv egy új élet, amit megélek. Ezért is olvasok. Megismerek egy új életet, megélek egy új életet.
   Az ablak mellett van a könyvesszekrényem. Tele van színes, mintás, élőszereplős könyvek sokaságával. Elmosolyodom a gondolatra ahogy estéken át ültem a padlón, hátamat a szekrénynek vetve, egy olvasólámpát csíptetve a könyvre. Néhány oldalából színes jelölőkék kandikálnak ki, melyek egy kedvenc jelenetet, tanulságos mondatokat vagy olyan részeket jelölnek, amin sírtam.
   Felállok az ágyról, és odaülök az ablakhoz. Tanácstalannak érzem magam, és annyira jó lenne, ha a bátyám besétálna az ajtón, megkérdezné min jár az agyam, és segítene megoldást találni a problémámra. Szerelem ez egyáltalán? Nem lehet más hiszen, ha mondjuk Orlandóra nézek nem érzek semmi különöset. Fogalmam sincs mihez kezdjek. Régen volt már mikor én szerelmes voltam, szinte az érzését is elfelejtettem. Mégis úgy érzem magam, mint egy könyvbéli szereplő. Hirtelen beleszeretek a jóképű, minden lánynak kellő férfibe. Talán, ha megkérdezné tőlem valaki, hogy miért szerettem belé egyszerű választ adnék rá. Nem ismertem egészen addig, míg nem hagyta, hogy megismerjem. Akkor viszont egy csodálatos embert ismertem meg. Nem érdekel a pénze sem, hogy mennyire híres. Nem érdekel hány ember falán van rajta, hány filmben szerepelt. Saját maga miatt szerettem belé, ezt biztosan tudom. Érzem, hogy ez több a részemről puszta barátságnál, de nincs esélyünk. Annyi minden szól ellenünk. A rajongói, a média, az egész világ. Nem tudom, ha belevágnánk képes lennék-e kitartani, és nem taposna-e el a világ.
   Sóhajtva a hideg ablaküvegnek döntöm a fejem. Milyen jó is volt míg nem kellett olyannal foglalkoznom, hogy szerelem. Ezért is tartottam magam távol minden érzéstől. Főleg a szerelemtől. Néha elgondolkodok mit is takar az a szó, hogy szerelem. Egy érzés. Na igen. Egy érzés, amely rengeteg fájdalom, és öröm okozója. Egy érzés melyet olyan ember iránt érezhetsz, aki megérdemli, és aki nem. Lehet viszonzatlan, és viszonzott. De szerintem ezeknél sokkal többet takar. Odaadod valakinek magad testileg és lelkileg. Le vetkőződ a gátlásaid, és az álarcod, amelyet minden nap hordasz. Valakihez kötődni kezdesz, és az a személy fogja minden gondolatod kitölteni. Ezek mellett viszont örökre beleég az a valaki a szívedbe. Nem tűnik el nyom nélkül, hiszen örökké emlékezni fogsz rá. Tehát a szerelem sokkal összetetteb, sokkal mélyebb, mint egy érzés. Valami egyszerre megmagyarázhatatlanul szép, és ijesztően veszedelmes kötődés, amely egy emberben kialakulhat. Félelmetes, de közben csodálatos.