A kamera másik oldalán

Hatodik fejezet 1. rész

Utolsó nap ezen a gyönyörű helyen. Gőzerővel dolgoztuk végig a maradék egy hetet, hiszen szorított minket az idő. Hétvégénk sem volt, és így is, megcsúsztunk pár jelenettel, amiket most reggel vettünk fel. Szívesen maradnék még ezen a festői helyen, de sajnos a munka kötelez, így tovább állunk a stúdióba.
Már korán reggel felkeltem, nem csak a jelenetek miatt, hanem mert úgy éreztem segítenem kell pakolni. Mindent visznek a helyszínre, így a cuccaimat a lakókocsimban hagyhatom. Viszont nem voltunk mindig olyan kedvünkben, hogy a kihordott kellékeket elrámoljuk. Így mindent, ami a bázis területén van szanaszét hagyva, és a sátrak tartalmát most mind-mind be kell tuszkolnunk egy lakóbuszba.
- Szerintem ez mára megfelel edzés gyanánt – sétál mellém Tom, egy fekete dobozt cipelve. Én éppen a lakóbuszban áll srácnak nyújtok fel egy adag kardot.
- Olyan bicepszeim lesznek, hogy ha megütlek kettőt is fordulsz a tengelyed körül – befeszítem a karomat, és mindketten elnevetjük magunkat.
-Szólok, ha elkezdtem félni – nyugtázza az erőfitogtatásomat.
Egy fél óra múlva elzavarnak, miszerint menjek csak nyugodtan, azt a néhány dobozt már egyedül is felpakolják. Visszaballagok a lakókocsimhoz. A telefonomon megnézem az időt, és pontosan tíz percem van kiérni a buszhoz. A stábtagokat csapatostul kezdik el szállítani a reptérre, csak azok maradnak, akik elviszik a lakókocsikat. Mi valószínűleg hamarabb fogunk Los Angelesbe érni, így egy éjszakát kénytelenek leszünk szállodában, pihenéssel tölteni, míg megjönnek a dolgok. Nem is bánom, hiszen én hazamegyek arra az éjszakára, mert anyáék egy köpésre laknak a stúdiótól.
Felkapom a vállamra a táskámat, majd becsukom magam mögött az ajtót. Már kezdenek szállingózni az embereke a buszokhoz, így én is elindulok. Ahogy nézelődök, Ebonyt keresve nekimegyek valakinek, aki éppenséggel pont a barátnőm, akit keresek.
- Azt hiszem megtaláltalak – nevet fel.
- Még ilyet. Nem látsz a szemedtől? – kérdezem tőle mosolyogva.
- Fogd be, vagy én ülök az ablaknál a repülőn – sunyi mosolyt villant.
- Azt lesheted. Én következem – mutatok magamra célzás képen.
- Az első buszba lányok – igazít el minket egy kedves asszisztens lány.
Felszállunk a már szinte betelt buszra. Hátrébb, a hátsó ajtó mögött kettővel van két üres hely. A gond csak az, hogy pont David ül előttünk, Orlandoval. Mellettünk pedig Rebeka Kierával amit egyáltalán nem bánok. Mögöttünk pedig szegény Matt, egyedül.
- Na ti is ideértetek – üdvözöl minket Rebeka.
- Sajnos – válaszolom, és vágok egy fintort. Beterelem Ebonyt az ablakhoz, mert tudom, hogy egész úton nyavalyogna, ha a folyosó mellett kellene ülnie.
- Köszi – mondja ebony, és lehuppan belülre. A táskát leveszem a vállamról, és ahogy leülök, lerakom a lábamhoz, vigyázva nehogy összetörjem a laptopomat.
- Végre a városban leszünk, nem a semmi közepén – sóhajt fel Orlando, és hátra fordul.
- Én szerettem ezt a helyet. Kicsit távol a nyüzsgéstől – megrántom a vállam, hiszen ez csak az én véleményem.
- Ez igaz, de távol volt a családunktól is. Neked nem hiányoztak? – kérdezi Matt mögülünk. Kifelé fordulok a testemmel, és a lábam kilógatom a folyosóra. Így szinte mindenkit látok. Matt is így tesz, David és Orlando pedig féloldalt fordul a székében.
- Minden egyes nap – felelem halványan, de szomorúan elmosolyodva. Davidre nézek, aki elkapja a pillantásom, és bátorítóan biccent. Tudja, hogy nem csak a szüleimre utaltam, hanem Nathanielre is.
- Bevallom azt hittem, hogy ti majd ilyen, hogy is mondjam...Különcök lesztek – mondja Kiery, és a két színészünk felé mutat. Rebeka felhorkant, David pedig szélesen elmosolyodik.
- Sokan ezt hiszik igen. De attól még, hogy mi színészek vagyunk nem állunk senki fölött. Sőt, az érdem és a reflektorfény nektek járna. A csendes, a kamera mögött lévő rengeteget dolgozó embereknek. Ha ti nem vagytok a film sem létezne – mondja Rebeka, és barátságosan megveregeti Kiery vállát. Elmosolyodom, mert annyire szerény ez a lány. Lehet, hogy valahol ez így is van, de a film színészek nélkül nem film. Ahogy stáb nélkül sem. Egy csapat, nem is...Egy család kell hozzá, és mindenkinek ki kell vennie a részét a munkából. Mi is ezt tesszük, így jön létre a film.
Sokan csak egy több mint kétórás történetet látnak, ha beülnek a moziba, de egy film sokkal többet mond azoknak, akik dolgoztak rajta. Nekünk hónapok kemény munkája, megpróbáltatások százai, és rengeteg közös pillanat. Fel sem merül az emberekben, hogy mennyire összekovácsolódunk, és milyen nehéz is lesz utána az elválás. Örök emlék marad majd minden egyes nap, és ha egyszer összefutunk, akkor örömmel idézzük fel az együtt töltött időket. Bármilyen stábnál így van ez. Minden egyes munka egy új élmény, egy új élet számunkra. Semmi sem megy ugyan úgy a forgatásokon, mindig találkozunk valami mással, ettől olyan érdekes és megunhatatlan az egész. Ezért is imádom minden percét, és sohasem cserélném el semmire sem.
- Igaza van. Nélkületek nem mennénk semmire – bizonygatja David.
- Azt hiszem rosszul ítéltem – bólogat lassan Kiera.
- Mind rosszul ítélünk az első percekben, de később a véleményünk megváltozik – szólalok meg. Ugyan csak több mindenre értettem, nem csak a mostani témára. David ezt nagyon is jól tudja, hiszen ismer már. Ezért sem lepődöm meg, mikor a szemem sarkából azt látom ahogy engem vizslat.
- Mond csak Matt. Milyen a híres Sofia Austennel dolgozni? – kérdezi Orlando vigyorogva.
- Fogd be! – megrúgom a széke hátulját, mire felkacag. Igyekszem elnyomni a mosolyom, és mérges arcot vágni.
- Viccet félretéve rengeteget tanulok tőle. Komolyan. Nem is értem miért akarják párhuzamba állítani az ő munkáját az apjáéval. Persze, sok hasonlóság van közöttük, hiszen Sofia mégis csak tőle tanult, az egyik legjobbtól. De szerintem bárki szerencsés, aki mellette dolgozhat – hálás pillantást vetek Mattre, aki csak szélesen mosolyog. Jó érzés ezt hallani, jó érzés tudni, hogy nem az apám karrierje alapján határoznak meg. Nem várnak el tőlem csodákat, és elnézik, ha hibázok.
- Még zavarba jövök – motyogom.
- Na ne viccelj velem! – kiállt fel Ebony, aki eddig csendben bújta a telefonját. Mindannyian felé fordulunk.
- Mi történt? – kérdezi Rebeka.
- Megvan a premier dátuma. Szeptember huszonhat – olvassa fel nekünk a cikket.
- Az mindjárt itt van! Három hónap! – mondja ledöbbenve Rebeka.
- Örülök, hogy a stúdió közölte, hogy három rohadt hónap alatt forgassunk le ugyan ennyi jelenetet – dörmögöm.
- Tehát levegőt sem lesz időnk venni. Ez szuper – mondja David lelkesen. Abszolút nem lelkes, ahogy senki sem, aki látta.
- Azt írja a cikk, hogy a stúdió a premiert a Grauman's Chinese színházban rendezik meg. És...Úristen! rengeteg színészt hívtak meg – lelkendezik Ebony.
- Kiket? – kérdezi Will előre hajolva.
- Hollywood minden nagyarcát. Ahogy látom, néhány énekest is – teker lejjebb a képernyőn Ebony.
- Nem lepődök meg rajta. Ha olvassátok a híreket, akkor minden a közelgő premierrel kapcsolatos. Sokat várnak el ettől a filmtől főleg, akik olvasták a könyvet – magyarázom. David elfintorodik.
- Én nem olvastam a könyvet, és azt sem tudom miről szól – vallja be. Csak megforgatom a szemem, mert nem is vártam tőle mást.
- Hogy hogy? Hát nem raktad még össze a jelenetekből? – kérdezi Ebony.
- Más sorrendben vesszük fel őket, így az egész egy katyvasznak tűnik számukra – szól bele Kiera.
- Ez igaz. Van, aki olvasta? – néz körbe Rebeka kíváncsian. Felemelem a kezem, és úgy néz ki ezzel egyedül vagyok. Hogy tudnak úgy hozzáfogni valamihez, hogy ne végeznének háttérmunkát?
- Igazából, nem nagy durranás. Egy tündér fiúról szól, aki az embereke között él. Rájön, hogy a tündérek elveszett királya. Viszont az emberek a trónra pályáznak, ami évek óta üresen áll. Mikor elterjed a hír, hogy megvan a király üldözőbe veszik. A királyság el van rejtve csakis az a titokzatos tündérlány tudja az utat. Közben meg kell védeniük a tündérek népét, a hataloméhes emberektől. Elfoglalja a trónt, de ahhoz, hogy béke legyen újra egyesítenie kell a két népet. Röviden ennyi – fejezem be a rögtönzött mesélést.
- És sikerül neki? – kérdezi Rebeka. Bólintok. Hát persze, hogy sikerül neki, hiszen ő a főhős.
- Akkor egy természetfeletti tinidrámában játszunk? – húzza fel kérdőn David a szemöldökét, és Rebeka felé fordul.
- Úgy tűnik – feleli a lány.
- Annyira nem rossz. Én élveztem olvasni – jegyzem meg, mert úgy érzem a könyv védelmére kell kelnem. Vagy négyszáz oldalas olvasmány, és két nap alatt kivégeztem. Tele van megjelölt oldalakkal, és egy tíz oldalad jegyzetet is készítettem, ami a filmhez kellett.
A repülőn teljesen véletlenül David mellé kerültem. Én az ablaknál ülök, ő pedig a szélső széken. Középen elvileg senki nem fog ülni.
Jóval felszállás után vagyunk, és csak három óra lesz az út, mégis erőt vesz rajtam a fáradtság. Talán most jön ki rajtam ez a végigdolgozott hónap, és az alváshiány. Alig bírom elnyomni a kikívánkozó ásítást.
- Hadd nézzek ki én is. – David a középső ülésre csúszik át, és elém hajolva kikémlel az ablakon. Ravaszul elmosolyodva megfogom a sötétítőt, és lerántom. David ijedten visszahuppan a székébe, én pedig halkan felnevetek, igyekezve nem zavarni a többi utast.
- Hát így játszunk? – kérdezi sunyi mosolyt villantva. Mikor a keze felém kezd közelíteni, nevetve rázom a fejemet, hogy nem gondoltam komolyan. Egyszer csak megböki az oldalam, és én összerándulok. Köztudottan csikis vagyok, de nagyon. Mikor látja, hogy eléri a kívánt eredményt, folytatja. Újra megbök, és újra, és újra. Már könnyezem az elfojtott nevetéstől és igyekszem lelökni magamról a kezét, de nem sikerül.
- Elég, kérlek – mondom két bökdösés között, levegő után kapkodva.
- Nem hallom a varázsszót – feleli, és újra megbök.
- Bocsánat – lihegem. Elégedetten elhúzza a kezét, és abbahagyja a kínzásomat. Lihegve hátra dőlök a székben, és az oldalamra tapasztom a kezem.
- Ez jár, ha szemtelen vagy – néz rám vigyorogva. Kinyújtom rá a nyelvemet, majd ásítok egyet.
- Bocsánat – mondom miután elvettem a szám elől a kezemet. Úgy érzem a szemhéjam menten lecsukódik. Talán fél órája lehetünk úton.
David közelebb csúszik hozzám a székben és átkarolja a derekamat. Meglepődöm a tettén, de bátorító mosolyát látva én is közelebb csúszok hozzá. Lehajtom a székünk közötti karfát. Mikor kényelmesen elhelyezkedtem a vállára hajtom a fejemet. Továbbra sem veszi le a kezét a derekamról. Végig húzza másik kezét egészen a hajam aljáig, majd óvatosan rásimítja a vállamra, hogy ne zavarjon. Lehunyom a szememet, és halványan elmosolyodom. Sokkal jobban kedvelem az új Davidet, mint a régit. Nem is inkább új David, hanem az igazi, akit muszáj volt elrejtenie a világ elől, mert nem felelt meg az elvárásoknak.
Mielőtt elalszom a fáradtság miatt még hallom ahogy halkan mond valamit, de lehet azt már csak álmodtam.
- Jaj, te lány. Teljesen megőrjítesz.
Mikor felébredek, mert valaki gyengéden végig simít az arcomon, más nem David vállán van a fejem. Valahogy David átkerült a harmadik székre, féloldalt fordulva. A hátam a mellkasának van döntve, a cipő eltűnt a lábamról, és végig nyúlok a másik két széken. Egy pulóver van rám terítve, hiszen magasan a felhők felett nyár létére is hűvös van, pedig jócskán meleg van már kint.
Először fel sem fogom hirtelen, hogy hol vagyok, és ki tart az ölében. Majd álmosan pislogva felnézek, és a kíváncsi tekintetű, mosolygós Davidet látom meg.
- Ébresztő édes – mondja. Szó nélkül még jobban befészkelem magam az ölébe, és felhúzom a nyakamig a légitársaság logójával ellátott takarót. David halkan felnevet a tettemre, és a derekamra fonja a karját, nehogy leessek a nagy fészkelődésben.
- Még egy kicsit – motyogom, és behunyom a szemem. Hallom a szívverését, és menten úgy érzem, hogy újra elalszom. Annyira megnyugtató.
- Nem lehet, mindjárt leszállunk – kelteget tovább. Lassan el kell érnem a holdpontot, miután már abszolút nem érzem a fáradtságot. Mindenesetre, most olyan jól és nyugodtan fekszem, hogy nincs ínyemre felkelni innen.
- Rendben – dörmögöm mérgesen. David a derekamnál fogva tart míg ülésbe tornázom magam a széken. Leszedem magamról a takarót, és szépen összehajtva a mellettem lévő ülésre teszem. Mellőlem David kuncogását hallom. Kérdőn felé fordulok.
- Kicsit elaludtad a hajad – magyarázza meg a nevetség tárgyát. Csak morcos arccal intek egyet, hogy nem tud érdekelni a dolog. Az ablak felé fordulok, és felhúzom a sötétítőt. Egy pillanatig csak szaporán pislogok, míg a szemem hozzászokik a fényhez. Míg a kék eget nézem, érzem ahogy valaki a hajamhoz nyúl. David megfogja a hajgumit, és óvatosan kihúzza a hajamból. Érzem ahogy a barna tincsek a vállamra és a hátamra hullanak. Ahogy a vállam felett hátra nézek, és egy kicsit oldalra fordulok a fényképező jellegzetes kattanásának a hangját hallom. David csinált egy képet rólam a telefonjával. Mikor leengedi a készüléket egyenesen az igézően barna szempárjába nézek. Az arca komoly, de egy halvány mosoly van a szája sarkában.
Nem tudom mire vélni, ami most történt köztünk, ha történt egyáltalán valami. Olyan különös érzés van bennem a meghittebb pillanatainknál. Akaratlanul is Ebony szavai jutnak az eszembe. Bárhogy próbálom kiűzni a fejemből a gondolatot, hogy David szerelmes lenne belém képtelen vagyok rá. Ha így is lenne, a munkát nem keverem a magánélettel, ráadásul nem vagyok neki való lány. A szorgalma példaértékű, kedves, odafigyelő férfi lett, aki nem fél kimutatni az érzéseit. Én ellenben nem ilyen vagyok, ráadásul nem is vagyok filmsztár. Nem érdekel Hollywood véleménye, nem hagynám, hogy beleszóljanak a kapcsolatunkba, de itt nem rólam lenne szó. Hányszor volt olyan, hogy egy színésznek abba kellett hagynia a színészkedést mert annyi negatív kritika érte a párja miatt? Hogy nyugodt életet akart, és ezért a párját hibáztatták? Nem tudnám elviselni a gondolatot, ha David miattam adná fel az álmait. Ráadásul a távolságot sem bírnám elviselni.
Mindkettőnk munkája körül ott lebeg az utazás lehetősége. Sok produkció olcsóbb helyeken, más államban, más országban forgat. Hónapokig legyünk távol egymástól? Aztán egy hét együtt, majd valamelyikünket megint elszólítja a munka? Nincsen arra garancia, hogy egy filmen dolgoznánk. Az pedig elképzelhetetlen, hogy bármelyikünk is feladja a munkáját. Karrieristák vagyunk, ráadásul a munkánk az életünk lett. Ezért sem engedek közel magamhoz senkit. Egy férfit sem, mert tudom, hogy a távolság így vagy úgy, de beleszólna az életünkbe. Azt pedig nem élném túl, ha beleszeretnék egy férfiba, majd el kellene válnunk egymástól. Davidnek és nekem sosem lehet közös jövőnk, így a gondolattal sem akarok eljátszani.