Karjaidba esve (befejezett)

2.

Mint mondtam, konkrétan zseniális öteletem támadt. Ugyanis elhatároztam, hogy másnap este teszek egy kis kiruccanást a városban. Hogy hogy jutok át a rengeteg őrön? Gyerekjáték. Legalábbis számomra.

A nap további része átlagosan telt, ahogy egész eddig bármikor, majd másnap reggel határtalan boldogsággal ébredtem. De te jó ég. Miért? Mert sétálhatok egyet egyedül? Ezért ez a határtalan boldogság? Igen. Engem ezek a normálisnak nevezhető dolgok tesznek boldoggá. És valahol mélyen tudom, hogy ennek nem így kéne lennie. De ezt szánta nekem az élet és hálás vagyok érte, mert sokkal rosszabb is lehetne.

A gondolataimat a mellettem -a szekrénybe- beépített tablet rezgése szakította félbe. Rájöttem, hogy igenis éhes vagyok, de ezúttal nem kértem, hogy hozzák fel a szobámba, inkább arra az opcióra esett a választásom, hogy lemegyek én enni. Gyorsan elkészülődtem, választásom egy feszülős, spagettipántos ruhára esett, ami valljuk be nem volt túl hosszú, miután pont a fenekem alá ért. De engem nem zavart, mást meg nem zavarhatott. Hajamat hullámos tincsekben hagytam a vállamra omolni, arcomra pedig csak egy egyszerű sminket tettem.

Miután leértem, leültem a bazinagy étkező asztalunkhoz, anya és apa mellé, ugyanis pont egy időben jöttünk.
-Jó reggelt kincsem! -köszöntött anya mosolygósan.
-Te meg kinek öltözöl így ki? -méregetett apa- Ugye nem szűröd össze egyik testőrrel sem a levet?! -kérdezte sokkosan
-Dehogy -feleltem nevetve.
Ekkor azomban az egyik alkalmazott letette elénk a reggelit, amit jóízüen elfogyasztottunk, majd apának lépnie kellett mondván valamit el kell intéznie. Had ne részletezzem.

A nap hátralévő részében tűkön ülve vártam az estét, azt a pár órát ahol szabad lehetek végre és magam lehetek. Istenem, csak az a pár óra. Nem lesz semmi baj, visszajövök csak egy kicsit kiruccanok. Legalábbis ekkor még azt hittem.

És igen! Elérkezett az este! Gyorsan felkaptam egy magassarkút, majd kissé hezitáltam, hogy vigyek-e telefont de végül arra a következtetésre jutottam, hogy nem mert a nyomkövetőnek hála apa perceken belül utánameredhet és elkaphat. Így semmi szükség rá. Gondoltam ezt akkor.

Kilépve a szobámból, megindultam az ajtó felé, majd az udvaron egyenesen a kapu irányába szaladtam.
-Hé, hé kisasszony -állított meg két őr a többi közül- hova, hova? -kérdezték.
-Elmegyek. Úgyhogy ne hátráltassanak -feleltem felszegett állal
-Ó, maga nem mehet most sehová. -felelték
-Mi az hogy? -kezdtem felháborodva- nézzék, ez az egész hamarosan az én kezemben lesz. Az egész! Maguk igazán elhihetik, nekem egy csettintésbe kerül a sorsuk. És ha nem engednek ki most azonnal, nem félek használni -mondtam a végét már kiabálva.

Az őrök vették a lapot, majd szó nélkül odébbálva kiengedtek.
-Na végre. Erről van itt szó. -mondtam elégedett mosollyal.

Miután kiértem, magamba szívtam a levegőt, majd ránéztem az órámra. 21:46 volt. Sebaj. Az utcai lámpafényben elkezdtem gyalogolni, már láttam is magam előtt egy fagyizót, ami éppen nyitva volt, de ekkor valaki elkapta derekamat, majd hirtelen a vállára tett. A nagy meglepedségtől köpni, nyelni nem tudtam, és mire észhez tértem addigra egy sikátorban találtuk magunkat, ahol csak a lámpák gyér fénye pislákolt.

Itt azonban megálltunk, majd az engem cipelő pasas is letett végre.
-Elena Costa? -kérdezte a szemembe nézve.
-Úgy hívnak. -feleltem sértetten.
Ekkor a férfi elővett egy valamit, amiről hogy őszite legyek fogalmam sem volt hogy mi, majd beleszólt
-Megvan főnök -mondta.
Tessék? Megvan főnök? Nem vagyok holmi tárgy.
Ekkor azonban visszaszóltak a kis készülékből.
-Helyes. Most tegyétek amit mondtam -mondta egy mély férfihang, aminek a hallatán megborzongtam.
Tegyétek? Többen is vannak? Mivan? Gondolkoztam, de nem sokáig mert ekkor egy másik kar felém nyúlt és valamit beleszúrt a vállamba.

Aztán se kép, se hang. Elhomályosodott minden, és legközelebb egy egészen más helyen nyitottam ki újra a szemem.

2022.01.24