Fehér virág áldása (HOB, Hualian ff)

Nyolcadik fejezet: Gege, mentazöld és kék orchidea

– Hua-gege – suttogott Banyue Hua Cheng mellett a füzet fölé görnyedve –, a kék orchidea illene a mentazöld a függönyökhöz.

– Nem lesz kék orchidea – suttogta vissza Hua Cheng megvétózva az ötletet. Rámutatott a füzet oldalára az egyenlőségjel után. – Nem jó a végeredmény – mondta hangosabban, megfelelő hangszínen. Suttogva folytatta: – Hacsak nem maga gege akar mentazöld függönyöket, azok sem lesznek.

– ..... – Banyue a feladatra nézett. Nem értette, miért nem jó, de mivel azt sem értette, miért kell ezzel szenvednie, nem is próbálta megérteni. 

A matek házifeladat helyett, ami fölött már vagy tíz perce ültek, míg Xie Lian a vacsorát készítette a konyhában, Banyue inkább az esküvőt gondolta megvitatni, tehát nagyon lassan haladtak – illetve nem haladtak.

Banyue ölében pihent hű plüss társa, legkedvesebb kígyója. Kezeivel a kígyó fejét szorongatta.

– Nem szeretem a matekot... – motyogta Banyue. Megcserélte lábai helyzetét a törökülésben.

Hua Cheng egyetértően megpaskolta a fejét.

– Egyszer vége lesz – biztatta Hua Cheng. Soká lesz vége, de egyszer tényleg vége lesz. Belegondolva, hogy halandóként jobb esetben kilencven vagy száz év jut, és abból legalább majdnem két évtized tanulásra megy el, amire jöhet az egyetem is, szörnyen kegyetlen.

Banyue enyhén felvonta az egyik szemöldökét, és színtelenül azt mondta:

– Hiszem, ha látom. – Kicsit elgondolkodott, ezúttal tényleg a feladaton. Egy perccel később, apró ujjaival meghúzta Hua Cheng vörös rövid ujjú felsőjének szegélyét. – Hua-gege...

Hua Cheng egy szórakozott félmosollyal az arcán, sóhajt eresztett szabadon. Közelebb hajolt, és ezt is lépésről lépésre elmagyarázta. Banyue sokrétű tehetség, de a matematika nem tartozik ezen erősségei közé.

Odébb a nyitott ablaknál szellő libbentette lágyan a régi, alul foszló függönyöket. Derűsen erősödött pillanatokra a napfény, majd enyhült kicsit. Beáramlott a város életének hangos, valamennyire tompuló moraja. Szelíd mosollyal az arcán tűnt elő a látóterükbe Xie Lian, kezében két pohár limonádéval. Banyue és Hua Cheng kezébe adta, aztán leült az asztalkához, az egyetlen üres párnára, és közelebb húzódott Banyuéhez. Xie Lian homlokán apró verejtékcseppek csillantak, amiket ahogy megérzett, a kézfejével letörölt. Rajta fehér hosszú ujjú volt, könyékig feltűrve. Haját a konyhai munkához lófarokba fogta össze Banyue egyik rózsaszín, epres mintájú hajgumijával – a sajátja elszakadt, mindhárom.

– San Lang – szólt Xie Lian Banyue feje fölött –, nem mintha nem örülnék a jelenlétednek, de biztos érdekesebb Banyue leckéjével bajlódnod... bármi másnál?

Xie Lian kérdése Banyuének is eszébe jutott. Nem az első eset, hogy Hua Cheng átjött, gyakran, szinte mindennap átjön vacsorára, és időnként úgy esik az utóbbi időben, hogy jóval korábban kopogtat, felajánlkozva az étel elkészítésében. Xie Lian mikor hogy dönt, ezúttal nem élt a lehetőséggel. Banyue volt az, aki segítséget kért a matekhoz, de Xie Lian nem tudott kettészakadni, szóval Hua Cheng önként jelentkezett a feladatra. Apát és lányát sem zavarta, hogy gyakrabban látják a férfit, nem érezték kellemetlen tehernek a jelenlétét, csak őszintén furcsállták. Hua Cheng üzletember, a Játékbarlang nevű kaszinó egyedüli tulajdonosa, bárki azt hinné, több teendője van, hogy igényli az üzlet a jelenlétét.

Az megint egy másik történet, hogy akinek jól menő kaszinója van, és biztos nincs mazochista hajlama, miért ilyen egérlyukban él.

– Yin Yu szól, ha szükség van rám – vont vállat Hua Cheng. – Gege – nyafogott –, unalmas ott lenni. Ha csukott szemmel játszom is mindig én nyerek, és mással nem üthetem az időt.

– Vedd komolyan – nevetett Xie Lian a fejét ingatva. Hua Chengre mosolygott. – Addig örülj, amíg ilyen jó szerencséd van.

Hua Cheng elvigyorodott.

– Gege, ha bármikor szerencsére van szükséged, csak szólj nekem – bökött magára a hüvelykujjával. Másik kezével lerakta az gyorsan kiivott poharat az asztalra Banyue félig teli pohara mellé.

Xie Lian ismét nevetett.

– Nem is tudtam, hogy a szerencsét úgy lehet adni, mint valamilyen tárgyat.

– Pedig ilyen egyszerű – játszadozott az egyik tincsével Hua Cheng.

– És a legjobb módja ennek, ha csókolóztok – szólt közbe halkan Banyue. Felbátorodva folytatta, fejben maga mögött hagyva a házifeladatot: – Mondjuk az oltárnál. 

– Banyue – mutatott Xie Lian a füzetre.

– Papa, megölöd a romantikát – szontyolodott el Banyue, és komoran belevetette magát a feladatba.

Xie Lian nem tudta eldönteni, sírjon-e vagy nevessen. Banyue nem tudta, mit jelent a szekíroz szó, és még sok mást nem tudott, felfedezésre vár milliónyi dolog, de esküvőt szervezni jegyespár nélkül, az bezzeg könnyen megy.

– Ne haragudj, San Lang... – szabadkozott Xie Lian.

– Nincs miért – nézett fel határozottan Banyue. Xie Lian és Hua Cheng is ráirányították a figyelmüket. – Papa, nem kell Cupido nyila a feneketekbe, hogy úgy áradjon a szerelem, mint – nézett Hua Chengre kardéles tekintettel – a beltéri esküvőtökön a mentazöld függöny előtti fehér asztalon a kék orchidea közelében a  fehércsokiszökőkút.

Hua Cheng összevonta a szemöldökét, és nagyon lassan a fejét ingatta. Szabad szemmel láthatatlan küzdelem vette kezdetét. 

– Semmi baj, gege – nézett továbbra is Banyuére. – Hacsak a kedvesemnek nem ez a kívánsága, sosem hagynám, hogy ezek teljesüljenek.

Hol rontotta el? Ez egy időszak, amit Banyue kinő? De ha nemcsak időszakos, miért csak az ő nemlétező menyegzőjével foglalkozik?!

– Várd ki a végét, Hua-gege.

Xie Lian eldöntötte: sírni akart. Mit sírni? Zokogni!