Nyáron dalra fakadt kismadarak csiripelése volt a lányok beszélgetése. Hadaró, megálljt nem ismerő, dallamos, hordozója a fiatalság erejének, melytől az élettől megfáradt felnőttek visszatérnek a gyerekkor súlytalanságába. Vagy megbotránkoznak, hogy milyen idegesítő tyúkok, mintha a saját fiatalkorából semmi hasonlóságot nem találna.
Ám volt egyvalami, amiben kortól, életszakasztól független egy emberként vélekedtek.
Ez pedig nem más, mint a hőség!
Délután négy múlt, a Nap mégis déli órákat idéző perzseléssel tekintett le az alantira.
A forgalmas utcán négy lányból és egy fiúból álló csapat haladt. Hárman vígan csicseregtek. A csapat fiú tagja, korához képest magas, szép megjelenésű, békés aurájú, időnként helyeselt, máskor némán bólintott vagy rázta a fejét, ha őt kérdezték, de magától nem úgy látszott, mint akit érdekli egy szavuk is. Ám ezt a viháncoló lányok aligha vették észre. Magukat nem vették észre, hogy nemkívánatosak.
A negyedik lány feketét viselt, közvetlen a fiú mellett haladt, és a kis csapatból ő volt az egyetlen, akivel nem lehetett egyenesen előre nézve szemkontaktust teremteni, enyhén le kellett szegni a fejet. De nem a magasságon múlott, hogy hozzá illedelemből sem intéztek kíváncsi szavakat vagy akármilyen más szót.
A feketébe öltözött lány félelmetesen egykedvűen nézett. Nem mosolygott és nem nevetett. Ritkán hallották megszólalni, de ha mégis, hangja hideg volt és csendes. Sokszor nem is értette, hogy milyen filmről, sorozatról, hírességről, képregényről vagy netes játékról van szó. Amíg nem veri őket szemmel, mindenki békéjét képviselte figyelmen kívül hagyni egymást.
Hogy így együtt voltak, valami mégis köteléket alkotott.
Egészen pontosan nem valami, hanem valaki:
A kis csapat és az osztály jáde orcájú fiúja, Pei Xiu.
– ..... – Banyue bármilyen működő idézés vagy átok hiányában megelégedett volna azzal, ha a három csitrit belökheti valamelyik úton-út szélen lévő aknába. Bár talán mégsem. Ott ki tudja, mekkora a visszhang.
Messze volt még az a pont, ahol elválnak útjaik.
– ...pontosan az! Mit gondolt? Az egésznek nem volt semmi értelme. Jól tetted, hogy megmondtad!
– Figyeljetek, majd kérjünk pénzt. El akarok menni arra a vásárra.
– Apád megengedte? Az enyém még mindig húzza a száját, anyát szerintem meggyőztem, ő akar kísérni.
– Nagyjából megengedte... nem mondta, hogy kizárt, csak azt, hogy felejtsem el.
– Az nem ugyanaz? Amúgy nekem apám áldását adta. Nem érti, miért rajongok értük, de legalább elfogadja... és lemondtam a születésnapomról.
– Nehogy már! Erre cserélted?
– Nem elégszek meg kitűzőkkel! Tudod, hogy fellépnek azon a hülye vásáron, én pedig ott leszek támogatni őket! Mindhármunk támogatására szükségük lehet!
Nem mintha nélkülük képtelenek lennének világkörüli turnéra is menni, nemhogy egy jótékonysági vásárra, de legyen. Banyue inkább elengedte a füle mellett, és sóhajtott.
– Á, megőrülök!
– Miért, mi van?
– Anya küldött üzit, hogy én és apa vigyázunk a húgomra, amíg ő átmegy nagypapához. Totál csúcs lesz. Apa egyedül nem bír vele, én igen, viszont az a kis görcs engem nem bír. Mindig apán csüng, és állandóan azt hajtogatja, hogy "papa, papa, papa, papa, papa, papapapapa"... agh, jó ég. Jó anyának és apának, nekik nem is lehetett testvérük.
YOU ARE READING
Fehér virág áldása (HOB, Hualian ff)
FanfictionÉvekkel ezelőtt Xie Lian volt a Xianle cég nagybecsű örököse. Az emberek a szülei jótékonysága és saját kútfőjű önkéntessége miatt rajongásig szerették. Nagy jövőt és szerencsét jósoltak és kívántak neki. Csakhogy nem így lett. Xie Lian és családja...
