Fehér virág áldása (HOB, Hualian ff)

Negyvenharmadik fejezet: Apa, meg ne fázz...

– Banyue, beszéljük meg – kérlelte Xie Lian Banyue nyomában.

– Nem! – vágta rá Banyue. Megállt azt ajtónál, kezét a kilincsre tette. Xie Lianhez fordult. – Apa, miért nem érted meg, hogy nem szeretnék magyarázkodni? – Benyitott a szobába, és azzal a lendülettel Xie Lianre csapta az ajtót.

– ..... – Xie Lian két ujjával az orrnyergét nyomogatta. Csöndesen eltöprengett. – Velem is ennyire meggyűlt a bajuk? Egyszerűen nem emlékszem...

Hasogatott Xie Lian feje.

Áldásos a légkondicionáló, legtöbbször nagyon kellemes, de van, hogy nem tudja felvenni a versenyt a természettel. Kint zuhogott, verőfényes napsütés helyett estét idéző felhők sötétlettek, erősen fújt a szél. Xie Lian kinyitotta az ablakokat, jöjjön be friss levegő. Lehunyta szemeit, arcára egymásba vágó cseppek zuhantak, s belekapott a szél, miközben a forróság csak látszólag tűnt el, valójában ott volt, és pont ettől esett olyan jól.

Azonban Xie Lian ledőlni vágyott. Kimerülten zuhant a kanapéra. Percbe sem telt, szinte ahogy a fejét letette, már el is szenderült.

Most, hogy szabadságra küldték vette észre, hogy valójában mennyire fáradt. Elragadta az hév, az izgalom: élvezte, hogy olyan munkája van, amibe nem szakad bele, ami mellett marad pénze, marad szabadideje, élete. 

Élvezte, hogy hasznosnak érzi magát, hogy becsülik a munkáját és hogy őt megbecsülik. 

Élvezte, hogy először úgy kezdi és zárja a napokat, hogy nem attól fáj a dereka.

Élvezte a munkája anyagi biztonságának nyugalmát.

Ám most, hogy nem két napig, hanem egy hónap állt rendelkezésére egészen júliusig, elárasztotta a fáradtság, aminek semmi köze ahhoz, hogy Hua Chenggel többet van együtt. Kicsit haszontalannak érezte magát, hozzászokott, hogy mindenhova rohan, mindig tesz-vesz. Most meg hirtelen semmi. Illetve jóval kevesebb feladat adódott. A lakás patyolat, a földről enni lehetne, van étel és alapanyag is a hűtőben, nincs lerakódva zsír a tűzhelyen – nem akadt semmi teendő.

Elkeserítő a felfedezés, mennyire nincsen hobbija, egyedül élete. Először pénze nem volt, utána pénze és ideje. Reggel gyereknevelés, utána késő délutánig munka, majd gyereknevelés és a háztartás vezetése. Egészségesen és betegen is akadt bőven tennivaló. Most van pénze, hirtelen tengernyi időt kapott, mégsem jutott eszébe semmi. Fejben odavéste, hogy később elevenítse fel a régi hobbijait. 

Hua Chenggel csinálni valamit mindig felemelő, élvezi, de ha velősebben belegondolt, a napjaik egyszerűen teltek, egyszerű dolgokkal, néhány spontán kivétellel Hua Cheng ötletétől, mint amikor a parkban ágakkal vívtak.

Az nem nevezhető spontaneitásnak, hogy: Hua Cheng hozza ki az előzetesből; megint szedje le a fáról, amire felejtette a kulcscsomóját és utána mászott; csatornaaknába esett; ha éppen ráér, akkor felvehetné, mert méhraj üldözi; kiesett a gondozottja lakásából ablaktakarítás során, a záródó kukás autóban landolt, és éppen a szeméttelepre viszik – és ezekhez hasonló apróságok, amik bárkivel előfordulhatnak.

Xie Lian ragaszkodott, hogy – a rendőrséget leszámítva – egyedül is képes ezeket orvosolni, hellyel-közzel, de Hua Cheng meg ahhoz ragaszkodott, hogy az ilyen alkalmak során ne habozzon szólni neki.

A kintről betolakodó erős szél egyenesen Xie Lianre talált.

Banyue lábujjhegyen jött ki. Az esőkabátja zsebében felejtett egy apró papírt. Nagyon gyorsan kivette és a rövidnadrágja zsebébe csúsztatta, majd hasonlóan az odameneteléhez lábujjhegyen akart visszaosonni a szobájába, amikor hirtelen a szemei felfedezték a kanapén alvó Xie Liant.

– .....

Elgondolkodott egy pillanatig. 

Hang nélkül a fekete komódhoz ment. Tetejét képek tarkították, az egyiken Hua Cheng és Xie Lian, a másikon hárman együtt. A harmadik évekkel ezelőtti pillanatot örökített, amin Xie Lian ügyetlenül tartja a kisbaba Banyuét. Hajtogatás vonalai látszódtak az ütött-kopott papíron. Xie Lian még a hajléktalanok otthonában dolgozott, amikor valahogy magával vitte a képet, és a biztonság kedvéért a szekrénybe rakta. Teltek az évek, a kép ott maradt, és mikor Xie Lian felmondott, a kép ott maradt – ez mentette meg a tűztől. Valamelyik régi kolléga megtalálta, és volt olyan kedves, eljuttatta Xie Liannek. 

A letisztult bútordarab tetején, középen a szobához nem illő fehér váza állt, oldalát vékony aranyfonalak díszítették, s benne egy szál fehér virág árválkodott.

Banyue kinyitotta a komód balszélső ajtaját. Rekeszéből némi válogatás után vékony anyagú, barna, puha tapintású plédet emelt ki. Kihajtogatta gondos hajtásából. 

A kanapéhoz tett lépéseket, közvetlen Xie Lian mellett megtorpant. Xie Lian mélyen aludt, halkan szuszogott, arca kisimult. Az Ég dörgő haragja sem változtatott arcának nyugalmán.

Banyue megfogta a pléd csücskeit, ezután nagyot, de könnyeden libbentett rajta, eztán Xie Lianre hintette.

Banyue, ahogy szellemjárásként jött, úgy osont vissza a szobájába, és magára zárta az ajtót.