Fehér virág áldása (HOB, Hualian ff)

Huszonkilencedik fejezet: San Lang, várj a gombóccal, mindjárt jövünk

Fény pislákolt az asztalon, fel-fel erősítve kékes árnyalatot és a fal világosságát a sötétben.

Banyue ült az íróasztalnál, ujjai vörös zsírkrétát szorítottak. Kockás papírra a tőle telhető leginkább körre hasonlító kört húzott, majd abba egymáshoz illeszkedve és átívelve öt egyenes vonalat. Sötét szemei talán az álmosságtól, talán az erőlködéstől húzódtak résnyire.

Ahogy a papírra nézett, mintha a legrosszabb ellenségére tekintene halálos gyűlölettel.

Banyuén aprócska, vékony testén a bolyhos, fekete pulóver szinte lógott karnál és lent is, akárcsak egy kapucnis egyberuha, aminek csuklyáján hatalmas nyuszifülek vannak. Banyue szerette viselni, melengető, mint egy ölelés, és hatalmas, mint egy zsák, amiben elképzelte, hogyan temetne el egy bizonyos valakit. Fűszál lábai előre-hátra lengtek, csupasz lábujjai alig érték a szürke parkettát. Térdtől csupasz virgácsai egyáltalán nem fáztak, a kinti zord hideg csak próbálhatott uralomra törni, bejutni sehogy sem sikerült.

Banyue lerakta a zsírkrétát. Nagy levegőt vett. Hatalmas zsebéből rajzot vett elő. Sokkal korábban összehajtogatott papír volt, ami kihajtogatva rajzot tárt fel ügyetlen gyermeki vonásokkal valakiről. Banyue elővett a fiókból ollót, és körülvágta az embert, hogy így pont elférjen az asztalon pihenő friss rajz közepén.

A pislákolás egyre erősödött.

– Banyue.

Kopp, kopp.

Két koppot harmadik és negyedik követett. Xie Lian állt az ajtó túlfelén.

– Bejövök – mondta.

Xie Lian várt pár másodpercet, aztán benyitott és rövid lépést tett beljebb. Homlokráncolva felkapcsolta a nagyvillanyt, ezután egyenesen az asztalhoz ment és lekapcsolta az asztali lámpát. Vonásai kisimultak.

– Holnap kicserélem a villanykörtét – mondta Xie Lian.

– Inkább ne – fordult kifelé a széken Banyue. – Papa, mindketten tudjuk, hányszor rázott meg az áram, vagy majdnem, amikor te villanykörtét cseréltél.

– .....

Mindahányszor.

Xie Lian megköszörülte a torkát.

– Kész a gombóc – mondta Xie Lian

Xie Lian jobban szemügyre vette az asztalon lévő papírt. Pontosabban mindkettőt, a nagyot és a kicsi rajzot.

– Xie Banyue – dorgálta Xie Lian, és Banyue összerezzent. Xie Lian egyszerre vette magához mindkét lapot, összehajtva a farzsebébe csúsztatta. – Hányszor figyelmeztettelek, hogy senkit ne átkozz el?

Banyue puffogva oldalra kapta a fejét.

– ...Párszor – felelte kurtán Banyue.

De jóval kevesebbszer, ahányszor azért szólt, hogy ne dobálózzon kígyóval.

Xie Lian egyetértően bólintott. További szidás helyett inkább leguggolt Banyue elé, és szelíden azt kérdezte:

– Elmeséled, mi történt?

– Elmesélhetem, de ez nem változtat a tényen, hogy meg akarom átkozni – közölte Banyue.

– ..... – Xie Lian nem tudta eldönteni, sírjon-e vagy nevessen.

Banyue síri nyugalommal belekezdett:

– A nemrég mögém ültetett osztálytársam mindig apróra vágott radírdarabokkal dobált.