Xie Lian lábai olyan gyorsan jártak, hogy a telefonjára pillantva azt észlelte, hogy alig múlt délelőtt tizenegy, és már végzett is mindenkinél. Szokásos öröme azonban most ürömbe fúlt.
Most mihez kezdjen?
Xie Lian belecsípett az arcába. Nagy levegőt vett, majd azt kifújva gyászos kifejezéssel elindult. Sok kínos pillanatot élt meg szerény életévei során, de úgy vélte, ez lesz a dobogó tetején. Xie Lian vállalta a helyzet tisztázását, Hua Cheng megérdemelte az igazságot, hanem félt, hogy ez az ostobaság örökre kiveszi az életéből.
Xie Liant ezelőtt sosem kísértette ilyen félelem. Hamar megtanulta az elengedést. Az emberek jönnek-mennek, egyik kapcsolatra sem lehet biztosan kijelenteni, hogy örökké tart. Ma még beszélnek, ám holnap talán vissza sem köszön, vagy soha többé nem is keresztezik egymás útját. Kiélvezte az apró beszélgetéseket, a véletlen találkozásokat, ezekből is ritkán adódott.
Xie Lian hozzászokott, hogy a kutya sem nyitja rá az ajtót.
Hozzászokott, hogy nincs senki felől érdeklődés a hogylétéről, és hogy ő sem érdeklődhet viszont.
Hozzászokott az efféle felnőtt magányhoz. Természetessé vált.
Nem fűzött reményeket valami hosszabbra. Ha úgy alakul, úgy alakul. Ha nem, hát nem. Jönnek, aztán mennek vagy maradnak, az élet, az idő zavartalan mederben halad.
Xie Lian időközben leszállt a buszról, és elmosódott tekintettel sietett. Léptei felgyorsultak. A sétálásból futás lett. A futásból rohanás. A rohanás szinte szárnyakad adott Xie Liannek. Perceken belül a fényűző épület előtt találta magát, amibe rögvest be is hatolt.
Valaki már várakozott a lift előtt, egy karcsú, fekete-piros ruhás férfi. Magában dúdolt, és már megörült, hogy kinyílt az ajtó, csakhogy Xie Lian durván elbitorolta az egészet, előretolakodott, és egymaga elindult vele.
– Aiya?! – kapott a szívéhez elkiáltva magát a kint maradt férfi.
A lift ment. Feljebb és feljebb, míg már tovább nem lehetett többet a kijelölt emeletnél.
Xie Lian mielőtt kulcsot keresett volna az ajtóhoz, keze a kilincshez nyúlt, hátha nyitva van. Hátha Hua Cheng otthon van.
Az ajtó kinyílt... Hua Cheng otthon volt!
Xie Lian szeme szélén könnyek csillantak. Hanyagul ledobta magáról a táskát és a kabátot, és udvariatlanul cipővel sietett be. Majdnem elbotolt a saját lábában, sőt kis híján orrával csókolta a legközelebbi falat.
Hua Cheng kijött volna üdvözölni Xie Liant. A nappaliban olvasott a telefonján, mikor hallotta az a bejárati ajtót, azonban Xie Lian gyorsabbnak bizonyult, így Hua Cheng a kanapétól nem messze állt néhány lépésre, mikor Xie Lian ziláltan megtorpant előtte.
Xie Lian lihegett, a haja szélfútta volt, a szemei visszafojtott könnyeket vigyáztak.
Hua Cheng arcára rögtön sötétség ereszkedett, ám mielőtt szólhatott, Xie Lian beszélt először:
– San Lang!
Xie Lian megszokta a magányt. De...
– San Lang! – mondta kétségbeesetten Xie Lian. – Szeretek veled beszélgetni! Olyan rég... nem hallgatott meg senki. Senkit nem érdekelt olyan őszintén, miről beszélek, mint téged. Én... szeretek veled időt tölteni, és mindig kicsivel többet tudni rólad, hogy mit gondolsz, hogy milyen volt a napod...!
Hua Cheng minden magány rését betömte. A mára eltompult keserű íz helyett édeset kortyolt nap mint nap.
Hua Cheng nem jutott szóhoz a meglepődéstől, és akkor Xie Lian folytatta:
YOU ARE READING
Fehér virág áldása (HOB, Hualian ff)
FanfictionÉvekkel ezelőtt Xie Lian volt a Xianle cég nagybecsű örököse. Az emberek a szülei jótékonysága és saját kútfőjű önkéntessége miatt rajongásig szerették. Nagy jövőt és szerencsét jósoltak és kívántak neki. Csakhogy nem így lett. Xie Lian és családja...
