Fehér virág áldása (HOB, Hualian ff)

Tizenegyedik fejezet: Gege, nem vagyok jó szépírásban...

Árnyékos fa alatt telepedtek le egy asztal körül. Hua Cheng szerencséjének köszönhetően szinte egyből találtak nyugodt, zajtól mentes helyet a parkban. Pont akkor döntöttek úgy az asztal előző foglalói, mikor a páros nem messze elhaladt. Mi ez, ha nem szerencse?

Szerdai nap volt, késő délután. Melegen sütött a nap és kellemesen fújt a szél, nyoma sem volt a tegnapi ítéletidőnek, mindent felszívott a föld és az aszfalt. Ki tudja, miért, alig voltak a parkban, így a távoli zaj sem volt több néhány kisgyereknél, akiket a szülők kihoztak és elkezdtek egymással játszani, és néhány kutyát sétáltató. Szerfelett nyugalmas időben jöttek.

"Valóban mennyei áldás" – jegyezte meg magában Xie Lian.

Tegnap még olyan ártatlan tervről volt szó, hogy másnap ismét meglátogatják a parkot. Ámde ez az ártatlan terv abban a pillanatban vált semmissé, amikor Xie Lian mit sem sejtve a veszélyről beleegyezett, hogy szépírásra tanítja Hua Chenget.

Úgy kezdődött, hogy vacsora előtt Xie Lian összeírta magának a bevásárlólistát, és ezt Hua Cheng meglátta. Kapva kapott az alkalmon, nem is gondolkodott, csak kimondta szíve vágyát:

– Gege, megtanítasz? 

Olyan áhítattal mondta és olyan reménykedően nézett Xie Lian szemeibe, hogy Xie Lian – akkor még tudatlanul – nem tudott nemet mondani. Így indultak el, táskába rakva két tollat és néhány papírt. 

Xie Lian leírt egy verset, először arra volt kíváncsi, milyen Hua Cheng írása, arra kérte másolja le. Ki gondolta, hogy a katasztrófa és a kétségbeesés szerelemgyermeke, a kódexek atyja próbálja kiszúrni mindkét szemét?

– Állj! Ne... kérlek... Inkább ne folytasd... – csóválta a fejét Xie Lian.

Hua Cheng engedelmesen abbahagyta az írást, és lerakta a tollat. 

– San Lang, senkinek ne mondd, hogy én tanítottalak! 

Hua Cheng, ha lassan ír, ha gyorsan ír, a szavak ugyanolyan megfejthetetlen krikszkrakszok. Nem volt könnyen emészthető látvány, a papíron lévő vers némán kiáltotta, hogy öljék meg, s közben, bár lehet képzelődőtt, mintha gyilkos szándék áradna a szavakból. 

Xie Lian néhai tanítója előre forogna a sírjában, ha kiderülne, tanításának becses gyümölcsének az utódja ennyire katartikus. Sok év munkája és szidalmak rebbentek fel Xie Lian előtt a múltat idézve. Tanítója kegyetlen ördög volt, aki a tökéletesnél nem fogadott el kevesebbet, de türelmes volt. Azonban mindennek van határa. Ő volt az a személy, aki ha ilyet meglát, nem várja meg a halál kopogtatását, maga keresi fel, hogy a karjaiba ugorjon.

– Pedig én igyekeztem... – duzzogott letörten Hua Cheng. – Gege, kérlek, segíts megjavulni.

Ki tudja, milyen füle van az univerzumnak, és hova tovább a hallottak, így szóbeli válasz helyett aprót bólintott. Eltette a tollat és a papírt, kezdetnek elég volt ennyi – Xie Liannek legalábbis.

– Alig hiszem el. – Xie Lian a kőasztalra könyökölt, tenyerével megtartva az arcát. Ajkai felfelé íveltek. – Szóval van olyan, amiben San Lang nem jeleskedik – nevetett fel. Természetes, hogy nem tökéletes, senki nem az, de eddig ezt Hua Cheng nagyon ügyesen titkolta. Megnevettette, hogy talán az egyetlen hibája, vagy jobban mondva hiányossága a sok létező közül a szépírás. Másrészt riasztó, hogy ez az egy dolog mennyire nem megy. 

– Van bizony – helyeselt Hua Cheng félmosollyal az arcán. 

– Sose próbáltad fejleszteni magad? – tudakolta Xie Lian, és leengedte az asztalra a kezét a másikhoz.

– Megtettem – felelte Hua Cheng. – Ez az. 

– ..... – Xie Lian nem tudta eldönteni, sírjon-e vagy nevessen.

Xie Lian tekintete odébb vándorolt. A park közepén a gyepen, két fiú játszott a nap alatt, homlokukon messziről látszott a verejték. Nem messze tőlük a fa árnyéka alatt, két nő folytatott jókedélyű beszélgetést a padon. A két fiú nem lehetett idősebb Banyuénál. Egy-egy ágat tartottak, és mintha valódi kard lenne, összemérték kardforgató tudásukat. Xie Liant megmosolyogtatta a látvány.

Nem tudta, meddig időzött el, de ahhoz elég időre, hogy  Hua Cheng megkérdezze:

– Mi jár a fejedben?

Xie Lian észhez tért, és Hua Cheng felé fordult:

– Gyerekkoromban én is játszottam ilyet. Jó látni, hogy még nem halt ki. – Megengedte magának, hogy még egy kicsit nézze a fiúk párbaját. Nem illendő, sőt furcsán veheti ki magát, ha észreveszik, hogy nézi, de tényleg olyan ritkán van lehetősége ilyen nosztalgiát idéző játékot látni. 

Mire visszafordult – és ezúttal saját maga tudja, hogy nem telt el egy perc sem –, Hua Cheng eltűnt.

– San Lang...? – nézett körbe Xie Lian. – San Lang?

Csak nem ment el egy szó nélkül, és a föld sem nyelhette el.

– San Lang? – állt fel a padról Xie Lian.

– Itt vagyok, gege – tűnt elő Hua Cheng a bokor mögül.

Xie Lian szíve megnyugodott, aztán elmosolyodott.

– Hát te? – lépett elé Xie Lian.

Hua Cheng ezúttal kényelmesebb viseletet választott a parki kiruccanásukhoz, vörös pólót és fekete nadrágot. Nem bánta a ruha, hogy térdnél le kellett porolni. Ekkor vette észre Xie Lian, hogy Hua Cheng a kezében két hosszabb és egyenes ágat tart. Az egyik átnyújtotta Xie Liannek. Xie Lian tétován elvette tőle, ám mielőtt szó hagyhatta el a száját, Hua Cheng előzte meg:

– Gege, kard ki kard?

Xie Lian mellkasában hirtelen kellemes meleg érzés áradt szét. De a nevetés sem kerülte el, vállai is hevesen belerázkódtak. Egy huszonhat és egy húszéves férfi, ággal a kezükben, hogy párbajt vívjanak? Egészen biztos nevetségesen nézne ki, ez a gyerekek játéka, nem a felnőtteké.

De ez nem Xie Liant érdekelte. Ő imádta az ötletet!

Xie Lian megálljt parancsolt magának, aztán két kezébe fogta az ágat, és beállt támadó pozícióba.

– Győzzön a jobb! – mondta Xie Lian.

Hua Cheng is így tett, kiválasztotta a beállását.

– Győzzön a jobb – bólintott Hua Cheng, és megindult Xie Lian felé.