𝐄𝐌𝐏𝐓𝐘 • 𝐌𝐈𝐍𝐒𝐔𝐍𝐆 || ✓

ʚ１ɞ

Hányinger érzése csiklandozza meg a torkomat a fehér falak, fehér bútorok, és a fehér ruhába öltözött emberek látványa végett. Még csak éppenhogy beléptem az épületbe, de meg akarok fordulni. Utálom. Már most.

Anyám megragadja a karomat, s dühtől izzó tekintetével rám parancsol. Én állom a tekintetét, nem ijeszt meg, s folytatnám utamat a kijárat felé.

– Minho – sziszegi –, ha még egy lépést teszel, nagyon megbánod.

Hangja kimért, de tudom, hogy legszívesebben ordítana. Csak a körülöttünk lebzselő emberek miatt nem teszi.

Szememet forgatom, s engedelmeskedem anyámnak. Az aulában ismét szerte nézek, de nem változik a véleményem; undorító.

Egy hölgy hirtelen elénk lép. Gyönyörű, ápolt, fehér fogait megvillantja vidám mosolygása közben, s végigmér, majd anyámhoz fordul. A hölgyike nagyon fiatalnak tűnik. Gömbölyű mellét, s kívánatos fenekét kiválóan kiemeli ez a fehér egészségügyi ruha, melyet biztosan nagyon kedvelhetnek a férfi páciensek. Ha állna a nőkre, biztos bevinném én is a mosdóba.

– Lee Minjee, ugye? – kérdezi. Anyám mosolyt erőltetve bólint, de a szemei alatt lévő félhold alakú sötét foltok, s puffadt arca elárulja, hogy egyáltalán nem őszinte szája görbülete.

– Igen. A fiamnak van időpontja Miss Jongnál – karol át féloldalasan.

A kis pipi megi nt végigmér, majd végre megtalálja a szemem. Ezt a bukszát nem igazán érdekli, hogy kábé tíz év van köztünk.

– Lee Minho, igaz? – Bólintok. – Miss Jong már várja. Menjenek fel az első emeletre, ott megtalálják – int egy lépcső felé, melyre sóhajtva néz anyám.

Miközben szedjük a lépcsőfokokat, arról beszél, mekkora baklövés lift nélkül hagyni ezt a helyet.

– Mi van a mozgás sérültekkel? Azok nem tudják ezt a borzalmat megmászni. Ennyire nincsenek tekintettel másokra? – morgolódik.

Én próbálom kizárni anyám hangját, s felkészíteni magamat az elkövetkezendő egy órára: Elterveztem, hogy kussba n fogok ülni, és nem engedek a pszichológus unszolásának. Egy mondatot sem fog kihúzni belőlem ez a banya, az egyszer biztos.

Az első emeletre felérve továbbra sem fedezek fel fehéren kívül más színt. Mintha előírás lenne, hogy minden ugyanolyan legyen.

A folyosón csak pár ember tartózkodik, azok is inkább alkalmazottak. Egy férfi bocsánatkérően lehajtja a fejét, miközben elfut köztünk, s egy terembe szalad. A kórházakat mindig is utáltam. Nem csak azért, mert olyan nyomott a hangulat, hanem mert mindig itt történnek a legrosszabb dolgok. Anyám ellenőrzi az arcát a telefonja előlapi kamerájában, s miután szembesül a kinézetével, elhúzza a száját. De nem mondja ki gondolatait az arcáról. Rám néz, s tekintetét az enyémbe akarná fúrni, ám én képtelen vagyok tartani a szemkontaktust. Ezer szilánkra tört szív rejtőzik anyám szeme mögött, s tudom, hogy legbelül most is sír, amiért én vagyok a fia.

– Minho – kezdi. – Nézz a szemembe, kicsim. – Nem teszek eleget kérésének. Továbbra is anyám kézi táskáját fixírozom. Anyu tudja, hogy úgy sem nézek fel, ezért annyiban hagyja. – Azt szeretném, ha odabent megnyílnál Miss Jongnak. Segíteni akar. Légy együttműködő, rendben? – simít egyet a vállamon.

Alig láthatóan bólintok, de magamban hevesen tiltakozok. Majd pont egy idegen nőnek mondom el a gondjaim. A nagy francokat!

Anyu szorít egyet a vállamon. – Kérlek, a kedvemért. Ne szólj be, ne bunkoskódj. Csak nyílj meg, hogy ezt a szakaszt végre lezárhassuk, és meggyógyulj. Oké? – Hangja megcsuklik, és másik kezével gyors megtörli a szemét, nehogy elszabaduljon egy könnycseppje.