𝐄𝐌𝐏𝐓𝐘 • 𝐌𝐈𝐍𝐒𝐔𝐍𝐆 || ✓

ʚ５ɞ

A fürdésen már túl vagyok, és viccen kívül azt gondolom, hogy Miss Jong, vagy Jisung az ajtó előtt álltak, arra várva, mikor hallanak fura hangokat, s törjenek be. Emiatt pedig rekordgyorsasággal letusoltam, s fogmosás után egyből mentem a szobámba.

Sokáig unatkozom, nem kötnek le a közösségi médiák, és még a kedvenc filmemem sem, mert Changbinra emlékeztet. Nélküle pedig már nem olyan jó a Pókember.

Hiányozni kezd a friss levegő, s úgy döntök, hogy kiülök az ablakba. A párkány elég nagy ahhoz, hogy kényelmesen elférjek, s lelógatom a lábam. A város fényei megvilágítják az utakat, s unottan figyelem a házzal szemben lévő kocsmát. Felnőttek kiáltanak fel vulgáris kifejezéseket csocsózás közben, velem egykorúnam tűnő tini lányok nevetgélnek ezen, s egy-két szerelmespárt is felfedezek.

Sóhajtok. Három hónappal ezelőtt minden más volt. Én is ilyen helyeken lezseltem a barátaimmal, és a legnagyobb problémám a tanulás, vagy a matek tanár volt, aki nagyon szeretett szopatni. Igazából még most is, csak már nem érdekel.

Úgy, ahogy semmi más sem.

Az élet annyira kiszámíthatatlan. Tökmindegy, hogy mi történik. Jó, vagy akár rossz; neked alkalmazkodnod kell, különben szenvedsz, és meghalsz.

Én az utóbbit választanám. Nincs kedvem behódolni az életnek, és elnézni, hogy elvette tőlem, illetve... elvette tőlünk Changbint.

Letekintek. Annyira nem vagyok magasan, ha le is ugranék most, csak mázlival törném ki a nyakam.

– Meg ne próbáld.

Hátrakapom a fejem, s Jisungot látom meg, ahogy támaszkodik az ajtófélfának. Nem tartom túl érdekesnek, ezért tovább figyelem a város fényiet, s akkor sem nézek rá, mikor neszt hallok a hátam mögül.

– Gyere le az ablakból – utasít halkan.

Megrázom a fejem. – Semmi rosszat nem tettem. Élvezem a kilátást.

Jisung gondterhelten sóhajt, s ő is szemreveszi a várost. Meglepetésemre csatlakozik hozzám, s felül ő is az ablakba. Percekig csak ülünk egymás mellett; gondolatainkban elmerengve, aztán Jisung megtöri a csend uralmát.

– Sajnálom a konyhában történteket. Nem akartam így indítani. Kezdjük újra, jó? – ejt meg egy félszeg mosolyt.

– Én nem haragszom – közlöm.

– Rendben. Én sem. És igazad van, tényleg nem ismerlek, nem tudom átérezni a fájdalmadat, de szeretnék segíteni.

– Nincs szükségem rá.

Jisung nem szól erre semmit. Hang nélkül bámul maga elé, és a gondolatai túl hangosak. Rásandítok, s majdnem leesem az ablakból, annyira megrendülök a látványtól. Arcán egy könnycsepp végiggördül, és nem értem, mi baja.

– Hé... – pislogok.

Jisung durván megtörli a szemét. – Sajnálom. Csak még nem találkoztam hozzád hasonlóval. Anyu betegei általában nem ellenkeznek ennyire, és könnyen el tudok velük beszélgetni én is. De te... teljesen el vagy határozva, és most semmi ötletem – hadarja.

– Nem is kell agyalnod ezen. Nem a te dolgod. Ez az én döntésem, és nagyra tartanám, ha legalább te nem csesztetnél.

Jisung bólint, de valahol érzem, hogy nem fogja annyiban hagyni. Az arcát fürkészem, s szemei még mindig csillognak a könnyeitől, de nem engedi elszabadulni őket. Ennyire empatikus lenne? Arca kissé pufi, s elkap a vágy, hogy megérintsem, de gyors elvetem az ötletet. Biztosan nagyon furcsállná, és én sem értem, miért jutnak ilyenek eszembe. Ajkait egy vonallá préseli, zárdában tartva szavait, amiket biztosan kinondana, ha lenne hozzá mersze.

Még mindig nem szimpatikus, és nem csak azért, mert ő is azok közé tartozik, akik meg akarnak 'menteni', hanem azért is, mert a jelenléte fura érzéseket kelt bennem. Hogy is neveztem, mikor előszőr megláttam? Végzet? Jézusom...

Ő csak egy szerencsétlen fiú, aki nagyon elhiszi magáról a nagy hőst, de egyáltalán nem fog meghatni. Akkor sem, ha sír, mint valami lúzer gyerek, és akkor sem, ha dühöng, ahogy a konyhában is tette. Tanuljon meg foglalkozni a saját dolgával, engem meg hagyjon meghalni.

– Aludni akarok. Tűnj el – fordulok meg hirtelen. Leteszem lábaim a parkettára, s az ágyhoz sétalok. Jisung bólint, és engedelmeskedik nekem.

Az ajtóban visszapillant. – Tényleg örülnék, ha jóban lennénk, Minho. Felejtsük el a délutáni szócsatát, rendben?

– Nyugodjál le, nem érdekel a délutáni összetűzésünk – morgom.

– Rendben. Jó éjt. Ígérem, jó helyed lesz nálunk, és örülök, hogy itt vagy. – Ezzel eltűnik a szemem elől.

Szememet forgatom. Ez a srác nem százas, nem igazán tudja felfogni, hogy egyáltalán nem örülök az ittlétemnek, és nem tud megváltoztatni. Elnyúlok az ágyon, s betakarózom. Az agyam túlterhelt a mai naptól. És tudom, hogy a holnap még keményebb lesz. Egy hétig nem mentem suliba, mert anyám azt mondta, pihenjek, és szedjem össze magam, hisz nem sokára itt a Su-Neung. Ezt a tesztet minden évben, November második hetén írják a vézgős tanulók, és ez egy nagyon meghatározó teszt, ugyanis ez alapján vesznek fel egyetemre. Bár, nem tudom, mit van úgy oda anyám; egyértelmű, hogy nem megyek egyetemre.

Még a novembert sem élem meg. Akkor meg tökmindegy, nem?!

Felix folyton azt hajtogatta, míg barátok voltunk; "Ha 3 órát alszol egy nap, van esélyed bekerülni a SKY egyetemekre. Ha 4 órát alszol egy nap, talán bekerülsz valamilyen egyetemre. Ha 4 vagy annál több órát alszol egy nap, főleg a végzős évedben, akkor felejtsd el az egyetemeket!"

Ezt nem tudom, honnan szedte, de nagyon komolynak látszott, mikor ezt mondta. Viszont én elképzelhetetlennek tartom, hogy csak ezzel a szájbatekert tanulással törődjek. Inkább meghalok.

Annyira nem félek a holnapi naptól. Már megtapasztaltam, milyen érzés úgy végigsétálni a folyosón, hogy mindenki téged néz, suttog, mutogat, vagy akár megdob valamivel. Természetesen mindenki engem okol Changbin haláláért, és teljesen megértem őket: Mert igazuk van.

Csak a szokásosat fogom csinálni. Bemegyek, végigalszom az órákat, szünetekben zenét hallgatok, aztán hazajövök. Nem fogok foglalkozni Miss Jong hülye szabályaival; pont leszarom a házifeladatokat, meg a számonkéréseket. A napi beszélgetést is kussban végigülöm, ahogy a minap is, aztán egy nap csak feladják. Be kell egyszer látniuk; én nem érek annyit, hogy élhessek.

-------

emlékeztető: ma is csinos vagy :3