𝐄𝐌𝐏𝐓𝐘 • 𝐌𝐈𝐍𝐒𝐔𝐍𝐆 || ✓

ʚ２２ɞ

A történelem tanár úgy lecseszett, hogy egyik osztálytársam sem mert felnézni a tankönyvből, csak miután befejezte a kiabálást.

Annyira nem vettem a szívemre szavait, hiszen csak késtem egy kicsit. Nem a világvége, egyértelmű, hogy ő fújta fel a dolgokat.

Viszont kaptam büntetésből házidolgozatot, amit ezen a héten kell beadnom. A „japán megszállás" témából kell egy esszét írnom. Úgy tűnik, a tanár is elfelejtette, hogy nekem jövőhéten Su-Neung...

Ebédidőben Felixszel ettem a tetőn, és átbeszéltünk néhány dolgot. Hyunjinról esett a legtöbb szó.

Abban biztos voltam eddig is, hogy ő vele a kapcsolatom nehezen helyreállítható. Ő rettenetesen haragszik rám, és annak sem örül, hogy Felixszel ismét barátok vagyunk. Ez már önmagában elég, miért mondana nemet a kérésemre.

– De nyugi! – nyeli le Felix az ebéd utolsó falatját. – Hyunjin is csak ember. Vannak érzései, és szerintem egy kis beszélgetéssel ráébredne, mennyire felesleges a dühe.

Elhúzom a szám. – Nem tudom. Legutóbb is tudod, hogy fogadta a látványom... Nem hiszem, hogy ez változott volna. És amúgy is; mit mondhatnék neki? Abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalán szóba áll velem.

– Szerintem megér egy próbát – mosolyog rám reménytelin Felix. – Ha ez sikerül, akkor egyszerre két kapcsolatod is rendbe jön. Vagy legalább javul.

Jó érzés elképzelni, hogy Hyunjin ismét mosollyal fogadjon, ne pedig az undok, gyilkos pillantásával. Szép képet képzel el Felix is, és a reménykedő oldalam is boldogan ugrál a gondolata végett; azonban a valóság nem ilyen egyszerű. És inkább nem élem bele magam, nehogy nagyot koppanjak.

– Kiderül majd.

Felix telefonja csipog egyet, mire szemöldökét ráncolja. Felkapja a készüléket, majd mikor elolvas rajta valamit, hirtelen felkapja a fejét. – Menj most – mondja.

Elakad a lélegzetem. – Mi?

– Menj most, Minho! Hyunjin írt, hogy vissza tudom-e adni neki a térdvédőjét, amit kölcsönkértem tesi órára. Vidd neki vissza te a nevemben, és ha már ott vagy, akkor kérdezd meg erről! A büfénél ül az egyik asztalnál. Egyedül van. Ez egy halaszthatatlan alkalom!

Keserű íz lepi el a szám. Az összes porcikám beleremeg a gondolatba, hogy Hyunjin elé kell állnom alig tíz perc múlva.

Felix a táskájából előkotor egy térdvédőt, meg magának a kulacsát. A kezembe nyomja a kék védőt.

– Siess. Aztán gyere vissza – utasít.

– És, ha nem sikerül? – Bizonytalanul szemlélem a kék színű térdvédőt. – Akkor mihez kezdek?

– Arra most ne gondolj! Egyelőre fel se tetted a kérdést. Na! Ne húzd az időd, nyomás!

Mély levegőt veszek, aztán összeszedve minden akaraterőmet, és bátorságomat; megindulok. Erősen szorítom a térdvédőt a markomban, és bármennyire is próbálok ellazulni; képtelen vagyok rá. Az agyam egyre csak azon kattog, hogyan szólítsam meg, mit mondjak, mit csináljak, mit ne mondjak, mit ne csináljak... Mivel Hyunjinról van szó, így az lenne a legjobb, ha egészen egyszerűen elsüllyednék. Jól tudom, hogyan viszonyul azokhoz, akiket utál. Száz százalék veszély...

A lépteimet egyre gyorsabbak, s már majdnem futok. A lépcsőkön leérve a büfére már könnyen rálátok. Tekintetemmel körbevizslatok a környékén, miközben közeledek felé, s az asztalok között is végigsiklik a tekintetem. Amikor már majdnem odaérek, éppen el akarom káromkodni magamat, amiért sehol sem látom, de ekkor az asztal alól kimászik egy szőke búra.