𝐄𝐌𝐏𝐓𝐘 • 𝐌𝐈𝐍𝐒𝐔𝐍𝐆 || ✓

ʚ３３ɞ

𝙹𝙸𝚂𝚄𝙽𝙶

Ha visszamehetnél életed bármely pillanatára, melyik lenne az?

Nem tudom, hogy ezt a kérdést életem során fel fogják-e tenni nekem. És azt sem tudom, mi fog történni velem a jövőben. De, ha elképzelem magamat évekkel később, miközben valaki várja a választ; csak arra tudok gondolni, hogy ezt az éjszakát mondanám.

Sosem érdekelt, milyen érzés úgy feküdni valaki karjai között, hogy úgy érzed; szinte lebegsz a gondtalanságban. Tudjátok... ti vagytok ketten a világ ellen, és hasonló nyálas klisék, amiket ilyenkor mondani szoktak.

De most Minho szorosan ölel az ágyán. A hold fénye megvilágítja a kollégiumi szoba egyes pontjait, s az illat, mely körültáncol bennünket olyan érzéseket szabadít ki bennem, ami eddig kulcsra volt zárva. Senkinek sem sikerült eddig kinyitnia. Most meg megtörtént, s várja, hogy belepjék azok az... érdekesen veszélyes dolgok. Hogy is szokták ezt nevezni?

Ahogy Minho gyengéden végigsimít a karomon, majd lassan halántékomhoz nyomja puha párnácskáit; felvillan előttem a válasz.

Bizalom. Törődés. Szeretet. Aggodalom.

Én sosem próbáltam ezeket elzárni. Mégis megtörtént, mikor valakinek ezeket feltételek nélkül odanyújtottam, s nem értékelte.

Nem érdekelte, mennyit jelent nekem Ő. Nem gondolt bele abba, milyen hatással lesz rám a hiánya.

A bordáimon belül szétrobban valami, mi végett kénytelen vagyok felülni. Annyira masszív, annyira monumentális és fájdalmas közben. Istenem, mi a fene ez? A kérdést olyan kétségbeesetten hajtogatom magamban, hogy könnyfátyol esik szemeimre.

– Jisung? Minden rendben? – motyogja félálomban Minho, miközben követve engem felül ő is.

Térdeimet felhúzom, s fejemet annak nyomom. Nem tudom, hogy minden rendben van-e. Miután Minho a falnak szorítva megcsókolt, elvesztettem az eszemet, és hallgattam a szobában ordibáló, szívem mély bugyraiból kiszabadult vágyaimra. Azóta nem szóltunk egymáshoz. Minho, miután megunta a csendet; maga után húzott az ágyba, s egy bő félórája fekszünk egymás karjaiban. Az elvesztett józan ész most pedig visszatért. És nem akarok itt lenni Minho mellett. Miért hinnék neki csak azért, mert engedély nélkül megcsókolt?

De hát hiszel neki... A bizalmad, aggodalmad, szereteted, törődésed már szabad lábon ugrál körülöttetek – súgja a tudatalattim.

Mikor megérzem Minho karját a bal vállamon, egyből elhúzódom, s szembe fordulok vele törökülésben. Kíváncsian figyeli minden mozzanatom, s mikor tekintete összeakaszkodik az enyémmel, egyből közelebb húzza magát hozzám.

– Miért sírsz? – tisztítja meg elejtett könnyeimtől puha arcom gyengéd ujjaival. Hangja megint olyan éberséget sugároz, akárcsak félórával ezelőtt. Minden álma eliszkolt, amint meglátta szomorúságba temetett arcomat.

Összekaparom minden energiám, s megerőltetem hangszálaim. – Ez így nem jó – közlöm vele a szemeibe fúrva tekintetem.

Minho értetlenül ingatja fejét. – Micsoda?

– Ez – mutatok magamra, majd rá.

Minho tekintetével követi ujjamat, aztán mikor rájön, mit is akarok mondani; felsóhajt.

– Anyukád nem tudja? Vagy félsz az előítéletektől? – kérdezi.

Megrázom a fejem. – Szó sincs ilyesmiről.