𝐄𝐌𝐏𝐓𝐘 • 𝐌𝐈𝐍𝐒𝐔𝐍𝐆 || ✓

ʚ２６ɞ

Rögvest kinyomom az ébresztőmet, amit amúgy tök feleslegesen állítottam be, mert jóval előtte felkeltem. Hajnali öt óta nem bírok visszaaludni, mert minél többet gondolok a mai napra, annál izgatottabb leszek. És nem csak Jisung miatt.

Hyunjinnal való kapcsolatom is javulhat ezúttal, és nagyon remélem, hogy nem fogok semmit sem elszúrni ezügyben. A segítségével konkrétan adott egy új esélyt nekem. Hülye lennék nem kihasználni.

Behúzom a hátitáskámat, miután mindent elraktam, amire ebben a két napban szükségem lehet. Felállok a földről, s halványan mosolyogva nézek körbe a szobában.

Őszintén nem tudom, mi zajlhat le Jisungban. Nem tudom, ő akar-e engem, vagy sem. De ezen a kiránduláson egyértelművé teszem az én érzelmeimet, és remélem, normális választ kapok tőle.

Érdekes, hogy tegnap mekkora gödörbe estem bele, miután hazaértem. Akkor tényleg úgy éreztem, mintha eltörött volna bennem valami, és eléggé ijesztő, hogy egyetlen jó hír mennyi életet öntött belém. Normális, hogy így reagálok Jisungra? Vagy ez is csak azt mutatja, mennyire veszélyes vagyok ránézve...?

Felkapom a táskámat, majd elhagyom a szobámat. Lent a konyhában csak Miss Jongot találom kávéval a kezében, amint pirítóst csinál.

– Jó reggelt, doktornő – köszöntöm, miután elveszek a tányérról egy kenyeret én is.

Miss Jong elmosolyodik. – Jó reggelt, Minho. Minden oké?

– Persze. Bekapok valamit, aztán indulok a buszhoz.

– Okés. Jisung már elindult. Bár, nem értettem, miért ment olyan korán... De ragaszkodott hozzá, ezért nem szóltam bele. Biztosan nagyon izgul a verseny miatt.

A lekvárt levéve gyors megkenem a szelet kenyerem. – Jisung sokmindenre hajlamos ráizgulni. De most majd nem lesz hova menekülnie – mondom két harapás között. Miss Jongra vigyorgok. – Ezúttal elkapom.

Miss Jong értetlenül néz rám vissza, és összeráncolja a szemöldökét. – Mi?

– Megyek, doktornő. Vigyázzon magára, és ígérem, nem hagyom, hogy baromságot csináljon Jisung. Ott leszek mellette minden percben, ha akarja, ha nem. Szép napot! – hadarom, majd szinte kifutok az előszobába.

Az ott leledző fotóra is rámosolygok. Remélem, hamarosan ugyanilyen vigyort fogok látni az arcán, és soha többé nem síratom meg.

A cipőmbe belebújva elgondolkodom, hogy felvegyek-e kabátot, de tanulva a múltkori esetből inkább felveszem. Elhagyva a Jong házat visszapillantok az utcára kilépve. Felsóhajtok, és szinte előttem van az a reggel, mikor legelőször mentünk együtt iskolába. Látom, ahogy gorombán bedugom a fülhallgatót a fülembe, s nem szólok Jisunghoz. Akkor is félszememet rajta tartottam, csak nem tudott róla. Már akkor is felkeltette az érdeklődésemet, és csak úgy vonzott magához.

A telefonomat előveszem, s megpillantva az időt elkáromkodom magam. El fogok késni!

𝙹𝙸𝚂𝚄𝙽𝙶

– Jobban vagy már, Jeongin? – kérdeztem, miután letettem a busz előtti kispadra a cuccomat. A telefont a fülemhez szorítom, hogy a diáktársaim kiabálása ellenére halljam a legjobb barátom válaszát a vonal másik oldaláról.

– Már annyira nem fáj a fejem, de még mindig nem az igazi. Hajh, Jisung! Olyan rossz, hogy nem mehetek veled Szöulba...

– Tudom, én is örültem volna, ha tudsz jönni. – Eredetileg úgy volt még múlt héten, hogy együtt nevezünk erre a matekversenyre, és együtt is megyünk. Egy csomó mindent ki akartunk próbálni Szöulban, de aztán Jeongin lebetegedett, így a tervünk repült a kukába. Szó szerint. Kidobtam a programtervet.