𝐄𝐌𝐏𝐓𝐘 • 𝐌𝐈𝐍𝐒𝐔𝐍𝐆 || ✓

ʚ２７ɞ

𝙼𝙸𝙽𝙷𝙾

Úgy futok, mintha az életem múlna rajta. Nem hiszem el! Korán felkeltem, mégis képes vagyok elkésni. Komolyan, ehhez már szuperképesség kell...

Felugrok a buszra, s levegőt venni is elfelejtve felkiáltok: – Elnézést a késésért, tanárnő!

Mrs. Shin meglepetten kapja hátra a fejét. Szemeiben látom a megkönnyebbülést. Remélem, nem hitte azt, hogy miután kikönyörgöm ezt az utat, azután szó nélkül nem jelenek meg. Visszafordul a diákokhoz, én pedig ekkor már engedem magamnak, hogy kielégítsem a tüdőmet megfelelő mennyiségű oxigénnel.

– Kicsit késett, de itt van a busz utolsó utasa is. Ugyanazért van itt, mint Hyunjin. Lee Minho, végzős diák az iskolánkban. Bánjatok vele jól. Bármi baj van, nyugodtan keressétek.

Miután ezt elmondja a tanárnő; helyet foglal, ezzel pedig teljes kilátást nyerek a tizedikesekre. Mindegyik pislogás nélkül bámul, látom a kérdőjeleket a fejükben. Hát persze... Valószínűleg ők is tudják, mi történt. Biztosan félnek tőlem.

A tekintetek között végigfuttatom pillantásom. Egyszerűen egyiknél sem bírok maradni egy másodpercnél tovább, annyira félelmetesek a kergetőző gondolataik. Folyamatosan vándorlok, aztán hirtelen összeakadok eggyel. Szemei csodálkozással teli, s míg a többi tekintet ugyanolyan; az övé messze sem hasonlít a többire. Sem a félelem, sem az értetlenség nem csillan meg bennük. Inkább az összezavarodottság, a szomorúság és a boldogság egyvelege.

Elmosolyodom, amint szemeiről áttérek az arcára, s realizálom, ki ül azon a buszülésen. Olyan ez, mint egy álom... Tegnap még egy halvány reményt sem éreztem ezzel kapcsolatban, most pedig szinte biztos, hogy Jisunggal fogok tölteni majdnem két napot. Oh, Istenem... Add, hogy sikerüljön beszélnem vele! Kérlek...

Mrs. Shin megsimítja az ülést markoló kezemet, ezzel figyelmet kérve tőlem. – Ülj le ide – mutat az előtte lévő ülésre. Már majdnem szó nélkül leteszem a táskámat, s teljesítem kérését, amikor is észreveszem, hogy ki ül mellettem. Nyelek egyet, ahogy felismerem Hyunjint, ki az ablaknak támasztva fejét próbál elaludni.

Visszanézek Mrs. Shinre. – Esetleg... nincs más üres hely?

– Miért? – vonja össze szemöldökét a tanárnő. – Már csak hátul van hely, de oda az ételeket, meg még pár cuccot tettem.

– Ételek? Miért viszünk kaját?

Mrs. Shin felnevet, mintha csak valami vicceset mondtam volna. – Azt hiszed, Szöul olyan olcsó hely? Nálunk vagy háromszor kevesebbe kerül egy kiló kenyér, mint ott. Nem vagyunk milliárdosok. Így is örülök, hogy az út belefér a költségvetésünkbe. Na, ne kéresd magad. Ülj le!

Átgondolva a hallottakat már egyáltalán nincs kérdésem ezzel kapcsolatban. Szemeimmel ismét végigszemlélem az aludni próbálkozó Hyunjint, majd egy nagy levegőt véve leteszem az ülés elé a táskám, aztán leülök mellé.

Nagyon ügyelek arra, nehogy hozzáérjek, ám mikor le akarom venni a kabátomat; véletlen meglököm a könyökömmel.

Kicsit megijedve felkapja a fejét, s egyenesen a szemembe néz. Miután realizálja, kivel van dolga; már nyitja is a száját, hogy hangot adjon gyűlöletének, ám mintha csak valami megakadályozná ebben; összeszorítja ajkait, lesüti szemeit, s vesz egy mély levegőt.

– Szia, Minho – suttogja, még mindig csukott szemmel.

Először nem merem viszonozni a gesztust, mert mégiscsak olyan ő, mint egy ketyegő bomba. Sosem tudom, melyik szavammal robbantom fel őt, ezért a legtöbb esetben inkább meg sem szólalok.