𝐄𝐌𝐏𝐓𝐘 • 𝐌𝐈𝐍𝐒𝐔𝐍𝐆 || ✓

ʚ６ɞ

A telefonomat a szoba közepére hajítom: Remélem, aki kitalálta az ébresztőt, azt elüti egy busz.

Kínlódva kikászálódom az ágyból, s álmosan pislogva megindulok a fürdőhöz. Mikor megragadom a kilincset, meghallok egy hangot a lépcsőről.

– Jó reggelt, Minho! – mosolyog Miss Jong. – Ha elkészültél, várunk a konyhában reggelizni.

Biccentek. A fürdőben hamar elkészülök, s a tükörben megbámulom magamat. Nem nagy szám. Mindig ugyanúgy nézek ki.

Fogmosás, arcmosás után átöltözöm, és kicsit furán nézek a kamerára, amit már felfedeztem. Miss Jong végigbámulja, ahogy átöltözöm, vagy mi a fasz?

Nem nyugszom, míg egy zoknival el nem takarom a kis lencsét. Tudom, hogy valószínűleg nem ez az egyetlen ebben a nyomorék szobában, de akkor is kicsit megkönnyebbülök.

Megigazítom a dzsekimet, miközben kettesével szedve a lépcsőfokokat lemegyek a konyhába. Hátamra veszem a sulis táskám, s odaérve Miss Jong a pultnál kortyolgatja a kávéját, Jisung pedig a telefonját bámulja, miközben magába tömi az utolsó falatot a sajtos szendvicséből.

Felpillant, mikor megjelenek az asztal mellett. – Szia – mosolyog.

Ignorálva megtámaszkodom a falnak, s az asztalra pillantva egy pillanat alatt elmegy az étvágyam. A gyomrom hiába korog, képtelen lennék egy falatot is letuszkolni a torkomon. Jisung észreveszi az arckifejezésem. – Nem vagy éhes? – Nem válaszolok. – Elcsomagoljam? Suliban majd megeszed akkor.

– Nem kell – jelentem ki. Jisung nem akadékoskodik, elfogadja, s feláll az asztaltól, elvéve a nekem szánt reggelit is.

– Úgy hallottam, gyalog szoktál menni suliba, ezért most induljunk el, hogy odaérjünk – javasolja a csetresek elmosása közben. Anyukája megsimítja a vállát, s szól, hogy hagyja csak, majd ő megcsinálja.

Szívesen megindulnék, viszont nem ismerem innen az útvonalat. Így kénytelen vagyok megvárni Jisungot, míg ő is felveszi a táskáját. Miután ezzel megvan, és nyom egy puszit Miss Jong arcára, akaratlanul is elfordítom a fejem. Talán irigy vagyok a kapcsolatukra, de ha elképzelem, hogy én és anyukám viselkedünk így egymással... Fura. Utoljára tíz évesen adtam neki puszit.

𝙹𝙸𝚂𝚄𝙽𝙶

Minho a fülét bedugta, így nem tudunk egymással beszélgetni. Egymás mellett baktatva néha-néha ránézek, megkísérelni beszélgetést kezdeményezni, de sosem sikerül magamra vonnom a figyelmét.

Tegnap éjjel megnéztem az instáját. Végignéztem mind az ötven fotóját, és megfájdul a szívem minden egyes alkalommal, mikor meglátom az arcát. A fényképeken mosolygott, boldog volt. A legtöbb a barátaival készült, de szelfiket is találtam.

Az iskolába érve sem veszi ki a fülesét füleiből, pedig el szerettem volna tőle búcsúzni, és megmondani, hol ülünk az ebédlőben.

Némán elsétál tőlem, én pedig sutyorgást hallok egy-két embertől. Mind Minhot nézik, ahogy ráérősen végigsétál a diákok között. Nem tudom pontosan, mit tett, ami ennyire megbotránkoztatta a diákokat, viszont nem hiszem, hogy akkora dolog. Manapság bármit felfújnak.

Az osztályteremben páran köszönnek nekem, mások csak felpillantanak, s rám mosolyognak. Nem vagyok egy nagy menő a suliban, viszont nagyon örülök, hogy az osztályban megtaláltam a helyem. Mindenkivel jóban vagyok, de egyetlen egy emberke van, akivel bármit megosztanék.

Jeongin pislogás nélkül mered az angol tankönyvére, s majdnem elalszik, mikor leülök mellé.

– Megy a Present Perfect? – raktam a táskámat az asztalom kis kampójára. Jeongin felmordul.