𝐄𝐌𝐏𝐓𝐘 • 𝐌𝐈𝐍𝐒𝐔𝐍𝐆 || ✓

ʚ１１ɞ

Az ajtó néha jobbra, néha pedig balra van. Nagy nehezen megragadom a kilincset, s benyitok, de azon nyomban elesem egy converse cipőben, melyet rendetlen gazdája az ajtó elött hagyott. Felnevetek a szerencsétlenségemen.

– Istenem, Minho. Ne fetrengj már! – ragad meg egy erős kar, s talpra segít. Kuncogva megtartom az egyensúlyt, s az előttem álló fiú szemébe nézek. Az először haragosan, de aztán megenyhülve tekint vissza rám, s nevető ráncai a szeme sarkában elárulják, hogy ő is kicsit humorosnak tartja az illuminált állapotom. – Mondtam, hogy ne igyál olyan sokat.

Hangja ijesztően hasonlít egy adóvevőére, s ezen összeráncolom a szemöldököm. – Ennyire be vagyok állva, vagy tényleg tudsz ilyet a hangocskáddal? – hunyorgok, mintha keresnék valamiféle műszert a testén.

Pár pislogás után már megint erős karjával ragad, s vezet egy babzsák fotelhez. Miután helyet foglaltam; ő is lehuppan elém a földre. Félrebiccentem a fejem.

– Miért én ülök a babzsákban?

– Mert te vagy a vendég – feleli úgy, mintha egy hülye kérdést tettem volna fel.

Szétkémlelek magam körül, s felnevetek a sok ismerős tárgyon. Az ágy, az íróasztal, az indokolatlan röpdolgozatok a földön, s a páratlan zoknik pontosan úgy voltak, mint azon az estén.

Már épp meg akarom jegyezni ezt kuncogva a fiúnak, aki előttem ücsörög, de mikor rápillantok, s az ablakon beszűrődő holdfény megvilágítja az arcát; eltátom a szám. Nincsenek szavak döbbentségemre.

– Végre felismertél, haver? – vigyorog. – Nem változtál sokat – méreget mosolyogva.

Pislogok párat, nehogy kicsorduljanak könnyeim: De már késő. Számtalan könnycsepp szántja végig arcomat, s minden pórusom csak úgy ég. Changbin felvonja a szemöldökét, mikor észreveszi. – Most miért sírsz? Azt hiszed, nem sikerült megölnöd?

– Micsoda? – rendülök meg. Végigráz a hideg, s a világ összes megbánása ostromolja testemet. Szétszakadok a bűntudattól.

Changbin mosolya hirtelen eltűnik, s közömbös arckifejezéssel felszegi állát. Még egyszer kielemzi az arcom, majd valamennyi szánalmat vélek felfedezni tekintetében. – Meghaltam, Minho. Megnyugodhatsz.

– Nem – rázom a fejemet suttogva. – Én nem akartam, hogy meghalj!

– Minho – sóhajt –, az, hogy másoknak hazudsz, az még oké. Na, de magadnak? Miért? – Hevesen rázom a fejemet, a szívemet, mintha felforrósodott láncok préselnék egyre jobban össze. A vállam rázkódik a zokogásomtól, s a látásom folyton elhomályosul. Changbin felhorkan. – Így fogsz sírni Jisung után is?

Lefagyok. A zokogásom hirtelen abbamarad, s szapora lélegzetvételem egyre gyorsabb lesz. – Mi? – Csak ennyit sikerül mondanom.

Changbin felkap egy papírt magamellől, s a kezembe nyomja. Remegő kezekkel felemelem, s elfojtom a sikításomat, mikor meglátom, hogy vér borítja a betűkkel teli papírt. Az ujjaimat bemocskolja a vörös szín, s undort érzek a látványa végett. Ismét szemügyre veszem a lapot. Ez egy újság. S a rajta szereplő szövegek mellett Jisung arca virít.

Nem olvasok el egy sort sem, kérdőn Changbinra nézek, aki unott arccal figyeli minden mozzanatom. – Meg fogod ölni őt is. A halálba kergeted, ahogy engem is. Mit vétett ellened szegény fiú, te görény!? – fröcsögi a szavakat.

– Én... Én nem tettem semmit – hebegem.

Changbin feláll, s dühösen húzza össze szemeit. – Megöltél. És őt is meg fogod. Méreg vagy, Minho. Méreg! Méreg vagy! Méreg vagy! – Hiába tiltakozom. Hiába magyarázkodom; Changbin folytatja ezen szavak kiabálását, s eljön a pillanat, mikor már nem hallok mást, csak a méregtől fortyongó hangját, s az abban megbújó csalódást, fájdalmat. – Méreg vagy! – harsogja az arcomba olyan magas decibellel, hogy becsukom szemeimet, s kényszerből visszaordítok, mire a rémálombeli kép szertefoszlik, s a következő pillanatban egyenesen egy osztálytársam szemeibe tekintek.