𝐄𝐌𝐏𝐓𝐘 • 𝐌𝐈𝐍𝐒𝐔𝐍𝐆 || ✓

ʚ３０ɞ

A terem kicsit nagyobb, mint egy szokásos tanterem. A padok úgy vannak rendezve, hogy mind a négy csapatnak egy, s köré öt széket raktak. A lapok már ki vannak osztva, sőt; még tollat, ceruzát, és radírt is finanszíroztak a versenyzők számára. A HAS nem csak elitnek néz ki; tényleg az.

Jisung mellettem mély levegőt vesz, mire egyből megbököm. – Nyomjad. Mutasd meg, ki itt az ász – mosolygok rá bíztatóan.

Jisung az úton beszélgetett velem random dolgokról, s társalgás közben eleinte gátlásos volt, de aztán szépen lassan feloldódott, és tényleg sikerült úgy tennie, mintha mi se történt volna köztünk. Nekem is kicsit nehéz nem gondolnom arra a napra, mikor a konyhában kiabálunk egymással, ám mikor Jisung szemeibe nézek; minden bánatom kámforrá válik. Komolyan gondolta a huszonnégyórás amnéziát, ez pedig akkor bizonyosodott be végleg, amikor nem csak válaszolgatott a kérdéseimre, hanem témát váltott, s nevetve kezdett mesélni Jihoon és Sunwoo hülyeségeiről.

Jisung, és az osztálytársai utoljára váltanak pár szót Mrs. Shinnel, majd elfoglalják a Gimpo-sin felirattal ellátott táblás padot. Mrs. Shin szól nekünk, segítőknek, hogy kövessük, s a kísérőknek kijelölt székeken mi is foglaljunk helyet.

Hyunjin és én egymás mellé kerültünk, a hátunk mögé pedig Mrs. Shin. Megérezzük óvatos simítását a tarkónkon, miközben közénk hajol mosolyogva.

– Köszönöm fiúk, hogy vigyáztok a tizedikesekre. Tényleg sokat jelent. Verseny után megbeszéljük a részleteket még, de annyit elárulok nektek, hogy mivel két kísérőjük van, így most az egyszer elengedlek benneteket városnézésre.

– Ebben biztos, tanárnő? – kérdezi Hyunjin előre félve a kisebbek retardációjától.

Mrs. Shin bólint. – Igen. Tudom, hogy Jihoon és Sunwoo nehéz eset, de megbízom bennük annyira, hogy tudjam, nem csinálnak akkora baromságot. Csak figyeljetek rájuk, kérlek. Oh, és ne engedjétek alkoholt fogyasztani őket! Ha a fülembe jut, nagyon megbánjátok dolgozatok formájában. Te is, Minho! Nem érdekel, hogy jövőhéten Su-Neungot írsz!

A tesztet felemlegetve végigfut a hátamon a hideg. Bruh... Jövőhét csütörtökön véletlen felakasztom magamat. Már előre látom.

Hyunjin ezt meghallva érdekes módon rám pillant, s úgy szól hozzám, mintha nem gyűlölne.

– Jövőhéten Su-Neungot írsz, és tanulás helyett itt vagy? – csodálkozik.

– Jah.

Hyunjin összeráncolja a szemöldökét, és látszik rajta, hogy próbálja megérteni a gondolkodásmódomat. – Mondd, te mennyire vagy hülye?! Otthon kéne bújnod a könyveket! A Su-Neung nem olyan dolog, amit bármikor újraírhatsz. Ez alapján vesznek fel egyetemre! – emeli fel fokozatosan a hangját. A teremben néhányan ránk kapják a tekintetüket, emiatt pedig kénytelen vagyok kínosan mosolyogni, mintha minden rendben lenne.

– Hyunjin, tudom, hidd el. Megoldom.

Fújtat. – Oh, persze. Mert te mindig megoldod – fröcsögi, s hangsúlyában megbújik valami.

Elfelejtem, hogy Mrs. Shin itt ül mögöttünk, s hirtelen Hyunjin szemeibe nézek. – Ezt hogy érted?

– Tudod, hogy hogy értem – feleli.

Szeretnék még valamit mondani, mert kezd elegem lenni a múlt folyamatos felhánytorgatásából. Azonban mielőtt belekezdhetnék a beszédbe; hirtelen egy tanár figyelmet kér, majd elmond egy kis beszédet a verseny előtt.

Végül muszáj vagyok lakatot tenni a számra, s elfordulni Hyunjin felől. Rengeteg fortyogó gondolatom van, amit minden álmom kimondani. Eddig mindig csak bocsánatot kértem Hyunjintól. Folyton könyörögtem a szánalmáért, de minek? A múltban él. Nem akar belegondolni egyáltalán az én szemszögembe, teljesen lezárta magában ezt a témát, és ha beledöglöm is; ezen én akkor sem tudok változtatni.