𝐄𝐌𝐏𝐓𝐘 • 𝐌𝐈𝐍𝐒𝐔𝐍𝐆 || ✓

ʚ８ɞ

A napok unalmasan teltek. Az iskolában többször rám szóltak a tanárok, hogy kezdjek valamit magammal, mert a jegyeim a béka segge alatt vannak. Persze minden egyes kis leszidást unott fejjel hallgattam végig, mert nem érdekel az iskola – se semmi, igazából.

Miss Jong sokáig küzdött a napi beszélgetéseken és komolyan lenyűgözött. Nem unta meg a negyedik nap után sem, ugyanolyan lelkesedéssel beszélt mindennap egy órán keresztül – akkor is, ha tulajdonképpen saját magával társalgott.

Jisung az iskolában eldöntötte, hogy az ebédlőtársam lesz. Ebédidőben velem volt, és akkor is ott maradt, mikor egy szót sem szóltam. Csak csendben ültünk a tetőn, s gondolatainkban elmerülve vártuk a becsöngetést. Egyik nap néha-néha elkalandozott a tekintetem: Az ideiglenes lakótársamat fürkésztem, és néha megjött a kedvem kérdezni tőle dolgokat. Például; mi a kedvenc étele? Mi a kedvenc szósza? Ennyire szereti a szendvicseket, hogy mindennap ezt eszi? Persze... Nem csak kajáról akartam volna beszélni. Csak akkor nem jutott eszembe semmi más.

De nem nyitottam ki a számat.

Jisung az egyik szendvicsét is megtartotta ebédre, s a majonéz a szája sarkán maradt. Száját megtömte, mintha csak pofazacskói lennének, s ügyet sem vetve rám élvezte az étel aromás ízeit.

Észre sem vette, hogy szószos lett a szája, s a kezem megindult az arca irányába, ám félúton sem járhatott, mikor megállt a levegőben, s gyors visszahúztam. Nem vagyok a dadusa, miért törölném le én?

Utoljára visszatekintettem a habzsoló fiúra. Mosolyogva evett, én pedig nem értettem, minek örül. Az ételnek?

Végül nem bírtam tovább nézni. Megköszörültem a torkomat. – Majonézes lett az arcod.

Jisung felnézett rám. Ujjával megérintette az arcát a szószos részt kutatva, s mikor megtalálta, letörölte a szalvétájával. – Köszi – mosolygott.

Biccentettem. Szóra sem érdemes.

A nappali kanapéján ülök, s pont ezen az ebéden gondolkodom. Nem tudom, miért agyalok ezen, hisz nem történt semmi emlékezetes. Mégis... Mintha bánnék valamit. Talán azt, hogy nem kérdeztem a kedvenc ételeiről?

Megrázom a fejem. Dehogy. Nem is érdekel annyira.

A tévében valami ürge épp egy csajnak ad virágot, s részletezi a növény különlegességeit. Majd hirtelen egy másik faszi beugrik a gerlepár elé, s belekezd az előre megírt szövegébe, mellyel egy virágboltot propogandál. Igazán érdekes reklám, mit ne mondjak.

Hirtelen egy papucs vágódik az arcomhoz, mire felnyikkanok. Döbbenten oldalra kapom tekintetem, s értetlenül bámulok Jisungra, aki dühösen áll a lépcső előtt. – Mit művelsz? Meg akarsz halni? – állok fel a kanapéról.

A kezeiben három füzetemet fedezem fel, mikor azokat idegbajosan felemeli, s legyező mozdulatokat produkál. – Október van! – kiabál továbbra is rázva a füzeteimet.

– Igen, nekem is van naptáram.

Jisungnak eltorzul az arca, s a lábát felemeli, hogy levegye a másik papucsát is. – Nem az a lényeg! – dobja nekem a másikat is, mi elől ezúttal könnyedén kitérek. – Október van, ezek mégis üresek!

– Na és?

– Na és?! – közelebb jön. – Ez azt jelenti, hogy egyáltalán nem tanulsz! Egy házit sem csináltál meg Március óta! Ugye tudod, hogy végzős vagy, tehát abszolút oda kéne figyelned a jegyeidre? Hogy fognak így felvenni a SKY-ra? Vagy bármilyen egyetemre?