𝐄𝐌𝐏𝐓𝐘 • 𝐌𝐈𝐍𝐒𝐔𝐍𝐆 || ✓

ʚ１４ɞ

Percek óta bámulom a plafont, miközben Jisung a mellkasomon szuszog. Az éjszaka folyamán szerepet cseréltünk álmunkban, amit egyáltalán nem bánok. Boldogsággal tölt el, hogy tegnap nem küldött el, de jól tudom, mit művelek. Ráakaszkodom az emberre. Szeretet piócává változom.

Mindig is ilyen voltam.

Ha az ember kedves volt velem, vagy egy kis törődést mutatott ki felém, arra ráfüggtem, és nem tudtam elengedni. Éjjel-nappal vele akartam lenni, s nem érdekelt, hogy soknak gondol-e.

A kapcsolataim nagyrésze emiatt ment tönkre. Mert sok voltam. Nem bírtak. Changbin volt az egyetlen, aki sosem hagyott el. Ő volt az egyetlen, aki mindig szeretettel fordult hozzám, és barátokat szerzett nekem. Ha ő nincs, akkor nem lennének ilyen faszák a gimnáziumi éveim.

Ám mikor ő elment, akkor nem volt, aki törődne velem. Mindenki elhagyott. Megutáltak. Egyedül maradtam, és hónapok óta küzdök azért, hogy itt hagyjam ezt a kócerájt.

Jisung kis keze megmozdul a hasamon, s hallom, ahogy vesz egy mély levegőt. Résnyire kinyitja szemeit, s álmosan felemeli a fejét, hogy szemembe nézhessen. Halványan elmosolyodok, ahogy szemügyre veszem a pofiját és a kócos haját.

– Jó reggelt – köszöntöm, mire csak hümmög valamit. Megdörzsöli az arcát, s rekedtes hangon közli, hogy kimegy a mosdóba.

Percekig csendben merengek a nagy semmin, s csak várom, hogy visszatérjen Jisung. Alapjáraton, ha egyedül maradtam, eddig rögvest azon kattogtam, hogyan nyírjam ki magam. Mások ezt borzalmasnak gondolják, de engem sosem rémisztett meg a halál. Mindig úgy gondoltam rá, mint egy megváltásra. Tényleg itt akartam hagyni mindent. Minden álmom volt elveszni az örök sötétségben. De most találtam valamit, ami itt tart. És most már kicsit félek. Mert, ha eltűnnék, akkor Őt itt hagynám. Jisung... Nem tett semmit. Csak törődik velem, és én már is bízok benne. Kötődőm hozzá.

Félek, hogy tényleg az lesz a vége ennek, amit mindenki hajtogat: Hogy megölöm.

Lépteit meghallva egyből felgyorsul a szívverésem.

– Minho! – kiáltja a nevem, mire minden figyelmemet neki szentelem. – Csinálok teát. Kérsz?

Egy hang az elmém mélyén azt mondja; most még véget tudok ennek vetni. Csupán ugyanúgy gorombának kell lennem vele. Elutasítónak. Mint az elején. És akkor békén hagy. – Hát... – Valami bunkó szöveget ki kell találnom, de bármennyire erőltetem az agyamat; nem jut eszembe egy se. Vagy talán kötözködnöm kéne? – Honnan veszed, hogy szeretem a teát? – kérdezem, s a világ összes megvetését sűrítem a hangsúlyomba. Jisung egyszer csak bedugja a fejét az ajtón, s nagyokat pislog rám.

– Akkor szeretnél inkább valami mást?

Szólásra nyitom a szám, hogy megint valami tuskó megszólalást produkáljak, de a gyönyörű szempára, ajka mozgása, aranyos, kócos hajának látványa alakot ölt, s minden rossz indulatú szavamat egyenként elpusztít.

Tehetetlenné válok Jisung ellen, s egy pillanat alatt puhává válok. – Egy pohár tejnek jobban örülnék – nyögöm ki nagy nehezen. Jisung eszébe vésve a rendelésemet már szalad is a konyhában, otthagyva engem a rózsaszín köddel, amit okozott.

Haha... Komolyan elhittem? Komolyan azt hittem, hogy sikerülni fog ez a szánalmas terv? Goromba? Én? Vele? Ugyan... Képtelen lennék rá. Vele aludtam, és konkrétan a karjai közé menekültem, amint valami rossz dolog történt velem. A mosolyáról ábrándozom, és az illatára vágyom. Nem telik el egy másodperc sem, hogy nem jutna eszembe.

Uram atyám... Mit tett velem ez a fiú?

Megrázom a fejem, és kikelek az ágyból. Letrappolok a lépcsőn, s meg sem állok a konyháig. Tekintetemmel automatikusan Miss Jongot kutatom, mert általában reggelente a konyhában tevékenykedik. De ezúttal nem találom ott.