𝐄𝐌𝐏𝐓𝐘 • 𝐌𝐈𝐍𝐒𝐔𝐍𝐆 || ✓

ʚ２５ɞ

𝙼𝙸𝙽𝙷𝙾

Az óra kattog. A papír csikorog a golyóstoll alatt. A szél fúj. A doktornő lába jár.

A napi beszélgetésre ma önszántamból jöttem be. Már itt voltam a szoba előtt, mielőtt Miss Jong szólt volna, ez pedig nem kicsit meglepte.

A nő, aki már egy hónapja figyeli a mentális egészségemet sokszor tekint fel a noteszából rám. Most kicsit összezavarodottnak tűnik.

Hirtelen összecsukja a füzetet, s keresztbe rakja lábait.

– Milyen volt a napod, Minho? – kérdezi, mintha csak egy átlagos csevej lenne.

Még Miss Jongra néznem is nehezemre esik. Csak nézek barna szemeibe, s szeretnék válaszolni, azonban a hangszálaimat elvágta valami kegyetlen. Miss Jong persze türelmes, de ez nem olyan dolog, amihez elég pár perc: Talán egy élet is kevés.

– Rendben – folytatja egy idő után. – Én ma nagyon elfáradtam a munkában. Talán még sosem voltam ennyire kimerülve. Nem volt ma betegem, inkább papírmunkával foglalkoztam, amit annyira utálok! De a munkám része, ezért megcsináltam. Te is fáradtnak tűnsz. Dogát írtál?

Lassan megrázom a fejem. Továbbra is Miss Jongon tartom a szemem, de megszólalni még mindig nem tudok. Kormos kezek kapaszkodnak nehezen vállaimra. Annyira elmondanám ezt. Annyira megszabadulnék már ettől. De egyelőre ajkaimat sem bírom mozdítani...

Miss Jong tovább beszélt a papírmunkákról, meg egy elromlott nyomtatóról, ami miatt sokat szaladgált ma.

– És a végén nyögte be valamelyik kollégám, hogy volt még egy működő nyomtató a kórházban. Hát az agyamat eldobtam! – nevet fel. Nem látja, de egyébként én is elmosolyodtam a történeten. Vicces kis bénázás.

Miután a doktornő nevetése elnémul, másodpercekig csak néz rám. Tekintetével tanulmányozza minden egyes részletemet, s úgy néz ki, az egyiknél ráébred egy titkomra.

Hátradől székében, s szomorúan mosolyog rám. – Összetörtél, ugye? Azért nem tudsz megszólalni – tippel, s ezzel telibe találja a szöget.

Nem reagálok semmit, hiszen a doktornő válasz nélkül is tudja. – Nehéz napod lehetett – suttogja.

Beharapom az alsó ajkam. Nem akarok sírni. Annyit bőgtem már, hogy alig érzem a szemem, ám a sok korom még több könnyt fakaszt. Végül csak kicsordulnak, s a doktornő rezzenéstelen arccal végignézi, ahogy ellepi a sok sós könny arcomat. Nem szól egy szót sem. Megadja a kellő időt nekem.

Percekig csak a szipogásom visszhangzik a kis szobában. Minden keserű hangot a szétszort darabkáim adják ki, melyek azért kínlódnak, mert nincsenek a helyükön. Azért sikítanak, mert félnek, hogy a végén még elvéreznek.

Muszáj vagyok lenyugtatni magamat. Törlök egyet szemeimen, s elcsitítom magamat. Miss Jong vár még egy kicsit, hadd szedjem össze magamat. Aztán beszélni kezd, és ezt úgy teszi, hogy egyáltalán nincs szüksége az én feleleteimre.

– Nem tudom, mi zajlik most le benned. Nem nyílsz meg eléggé a délutáni elbeszélgetéseken, mint kellene. Ezért még tippem sincs, mi jár a fejedben. Viszont tudom, hogy kéred a segítségem. Csak épp felkészíted magadat erre. És ezzel nincs baj. Az, hogy képtelen vagy megszólalni ebben a szobában; nem a világvége. Eljön az az idő is, amikor majd be nem áll a szád, és rendet tudunk rakni a buksidban. Nem szeretnék kérdezni, mert azzal erőszakoskodnék. De egyetlen, tényleg csak egyetlen kérdésre felelj: visszatért hozzád a remény? Csak mert az utóbbi napokban eléggé bizakodónak tűntél.