𝐄𝐌𝐏𝐓𝐘 • 𝐌𝐈𝐍𝐒𝐔𝐍𝐆 || ✓

ʚ３９ɞ

𝙹𝙴𝙾𝙽𝙶𝙸𝙽

Vigyázok magamra. Mindig vigyázok. Édesanyám mégsem hiszi el tizenhat év után sem, s úgy pátyolgat beteges napjaimban, mintha öt éves lennék. Még a munkába sem ment el miattam, ami végett kicsit megharagudtam rá, hiszen megígérte, hogy nem fogja túlaggódni magát. Persze rettenetesen hálás vagyok neki. Sokan csak álmodhatnak egy ilyen törődő anyáról. Azonban nem szeretem, mikor előrébb helyez önmagánál.

Újult erővel; teljesen kilábalva a betegségből veszem hátamra az iskolatáskámat, melybe a pótolni valót tettem.

– Akkor majd jövök! – kiáltok vissza a bejáratból, mire anyám és a nagymamám – aki eljött segíteni főzni –, egy emberként engednek utamra szeretetteljes „vigyázz magadra" mondatukkal.

Kilépve az utcára szomorúan konstatálom, hogy a tél valóban a nyakunkon van. A fák többsége teljesen lerázta magáról leveleit, elhalt növények garmadája vesznek körül bennünket, s a kezemmel kénytelen vagyok megdörzsölni a pillanatnyi melegség érdekében vastag pulcsimmal takart bőrömet – már az idő se nézi jó szemmel az öltözködésemet, nem csak anyukám, aki konkrétan augusztusban arra kért, hogy vegyek fel pulcsit a közeledő ősz miatt.

Nincs bajom a téllel. Voltaképpen egy csomó jó dolog történik ebben az évszakban; karácsony, újév és seollal. Igaz, még csak most megyek vissza ismét az iskolába, de már most rimánkodom a szünetért.

Pár könyvet a kezemben tartok, amik már nem fértek a táskámba. Magamhoz karolva őket pillantok végig a mellettem leledző boltokon, s úgy csinálok, mintha a zöldséges, vagy a varroda miatt legeltetném szememet ezeken a jelentéktelen épületeken.

Amikor arra a bizonyos létesítményre esik tekintetem, összeszorítom a számat, s igyekszem nem megtorpanni, mint minden alkalommal.

Ám természetesen kudarcot vallok szánalmas tervemmel. Nincs is erre akaraterőm. Csodálva figyelem a ki-be mászkáló embereket. Vágyakozva képzelem el, hogy én is bemegyek azon a rozoga ajtón, amelyen Ő nap, mint nap közlekedik.

Persze, csak a fejemben tűnik szépnek. A valóságban sosem lenne annyi bátorságom, hogy szemtől szembe álljak mackóbarna szemeivel. Félek, rám nem mosolyogna olyan kedvesen, mint a vevőkre, ha elmondanám, mióta figyelem őt szerencsétlenül a zebra túloldalán.

Megszorítom a tankönyvek csomagolását, s mély levegőt véve ráveszem magamat a tovább sétálásra. Megbökdösi vállamat a gondolat, hogy mi történne, ha esetleg ezúttal bemennék és végre megszólítanám a könyvtáros lányt, akiért annyira rajongok. De meg kell ráznom riadtan a fejemet. Megremeg az egész testem, ha erre gondolok.

„Légy már férfi!" – hallom barátom hangját a fejemben. Oh, igen. Ha Hyunsoo itt lenne, biztos valami ilyesmit mondana, vagy nemes egyszerűséggel átrugdosna az út másik oldalára, egészen a bejáratig, ahonnan már nem lenne visszaút. Vajon odafentről fejét fogva nézi végig a szenvedésem?

Feltekintek az égre, melyet most nagyobb pamacsokban takarják el az esőfelhők. Talán most valami fontosabb dolga van odafent. Majd máskor megtudom, mi erről a véleménye.

Megrezzen a telefonom, mire vacillálva, de végül előveszem a zsebemből, s egy padra lehelyezem a könyveimet addig.
⠀⠀⠀⠀⠀⠀⠀⠀⠀⠀⠀

⠀⠀⠀⠀⠀⠀⠀⠀⠀⠀⠀⠀⠀⠀⠀⠀⠀
„wltjd914 folytatta a történetét!"
⠀⠀⠀⠀⠀⠀⠀⠀⠀⠀⠀⠀⠀⠀⠀⠀⠀⠀⠀⠀⠀⠀⠀⠀⠀⠀⠀⠀

Sokat sejtően megnyitom az Instagramot, s keserűen elmosolyodom a képen: Egy focilabda, Lee Felix – évfolyamtársunk –, és egy másik fiú látható a képen, akik éppen egymást nyúzzák. A sarokban – valószínűleg véletlenül – ott maradt valakinek a karja, s a ruhájából következtetve egyből rá lehet jönni, ki a fotó harmadik tagja. Ugyanis... melyik évfolyamtársunk hordana ünneplőt, ha csak nem egy Su-Neungozó valójában?