A Rose Lány

25.rész

Kissé idegesen keltem fel reggel, hisz megígértem Austinnak, hogy keresünk neki valami programot.

Fogalmam sincs, hogy mit szeret, és mi az amitől a falra tudna mászni. Jobban mondva tudom mit szeret. A fegyvereket, az erőszakot, a folyamatos melót, ha tudja, hogy ő irányít. Ezt szereti ő. És nekem valami olyan programot kell szervezni ami pont ezeket zárja ki, valami olyat, hogy amikor csak pihenni akar, kikapcslódni elfelejteni mindent egy kicsi időre legyen ahova elmenjen vagy legyen valami amit szívesen csinál. Legyen valami ami elfelejteti vele a problémáit.
-Tazi, megjött Austin.-nyitott be a szobámba az egyik takarítónő.
-Rendben. Köszönöm, hogy szóltál.
Gyorsan felhúztam a cipőm és lementem.
-Jó reggelt Austin.
-Neked is Anasztázia. Indulhatunk?
-Persze.-mondtam és miután szóltam apának, hogy indulunk, kimentünk a kocsijához.-Figyelj Austin. Ha valami nem tetszik, vagy unod akkor szólj nyugodtan.
-Induljunk.-biccentett és beültünk az autójába. Első látásra beleszerettem a kocsiba.
-Jó ízlésed van autók terén.
-Miért más téren nem?
-Austin kérlek. A munkádnak élsz és kúrvázol. Szerinted jó ízlésed van?
-Ha tudnád mennyire.
-Nem akarom tudni.
-Gondoltam. Na akkor merre menjünk?
-A parkba. Sétálni.
-Sétálni?
-Ja.
Austin megrántotta a vállát és elindultunk a park felé.

Pár perc múlva megérkeztünk, és amiután Austin gondosan leparkolt a parkoloba kiszálltunk, és az oldaltáskám magamhoz véve elindultunk be a parkba. Nyár vége felé járt az idő és így kellemes időben sétáltunk.
Ilyenkor gyönyörű a park.
A még zöld fák, levelek, a fű csodálatosak.

Egy ideje már sétáltunk csendben és figyeltük a tájat amikor Austin a kezem után nyult és rákulcsolta az ujjait.
Ránéztem, majd újra a tájra.

-Nézd.-mutattam egy pereces kocsira.
-Szeretnél olyat enni?-nézett rám sétálás közben.
-Igen. És te is.
-Ja hogy én is?
-Persze. Muszáj megkóstolnod. És ha tovább sétálunk lesz egy tó, amiben vannak hattyúk és lehet azzal etetni.
-Azta.-tettetett izgatottságot.
-Ne már. Unod?
-Nem. Vegyünk neked perecet.
-De neked is.
-Jó akkor nekem is.
Odahúztam a pereces kocsihoz és kértem két nagy perecet. Majd Austin kifizette.
-Köszönöm Austin.
Erre csak egyet biccentett.

Öt perc elteltével megálltunk a tó előtt.
-Menjünk be a mólóra.
Egyik kezemmel fogtam a perecet és a másikkal a kezét.
Megálltam, elengedtem a kezét és apró darabkákat letörve dobáltam be a vízbe a madaraknak, akik boldogan úsztak az ennivaló felé. Mosolyogva figyeltem és etettem tovább.
Egyszer két kéz fogta meg a derekam, és megéreztem Austin illatát, amit a
kocsijában is éreztem.
Az állát a vállamra támasztva szólalt meg.
-Szóval te ilyeneket csinálsz ha lazulni akarsz.-dörmögte halkan a fülembe.
-Igen.
A kezeit a derekamrol előre csúsztatta a hasamhoz és közelebb húzott magához, majd a nyakamba temette az arcát.
-Mit csinálsz Austin?-kérdeztem halkan.
-Lazulok.
-Engedj el kérlek.
-Miért?
-Mert nem szeretném, hogy ölelgess.
Austin elkuncogta magát és bepuszilt a nyakamba mire kirázott a hideg.
-Megérjük még azt a reggelt Gyönyörűm, hogy mellettem ébredsz fel.
-Álmodik a nyomor Austin.-suttogtam.
-Majd meglátjuk.-mondta és elengedett.
Majd mintha mi sem tőrtént volna rám nézett és megkérdezte, hogy indulunk-e tovább vagy szeretném etetni még a madarakat.

Visszasétáltunk a kocsihoz és beültünk.
-Mi a következő helyszín?-nézett rám.
-Éhes vagy?
-Nem, de te gondolom igen.-mondta és beindította a motort.
-Jól gondolod.
-Üljünk be valahova kajálni, oké?
-Ne. Menjünk haza.
-Hozzátok?
-Igen. Megkérjük Miát, hogy csináljoj nekünk valamit, és kiülünk a kertbe. Otthon is vannak helyek ahova elvonulok amikor nem érzem magam jól, szomrú vagyok, elfáradtam, nehéz volt a nap..
-Oké-oké értem. De szerinted nem húzza le a hangulatunk az, ha oda megyünk ahol te szomorkodni szoktál? És amúgy is. Én ha szarul vagyok vagy lazítani akarok nem mehetek hozzátok, hogy kiüljek a kert valamelyik sarkába, hogy ott csendesen elleszek a magányomban.
-Szerintem nem húzza le a hangulatot mert általában egyedül szoktam lenni azokon a helyeken de most ott leszel te. És ha valami bajod van és itt vagy a városban akkor nyugodtan kopogj be hozzám és panaszold el nekem a bajom, mert meghallgatlak és segítek megoldani.
-Nem tudom Kislány, szerintem te még nem ismersz.
-Ezt miért mondod?
-Azért mert én sosem panaszkodom. Senkinek. Egy ember volt akinek megnyíltam és kiöntöttem a lelkem, csak ő elhagyott, így megtanultam, hogy nem szabad bízni az emberekben, mert úgyis egyszer vagy hátba szúrnak vagy elhagynak, mint az anyám.
-Sajnálom, hogy édesanyád...
-Ne sajnálj! A legkevésbé sem kell az emberek sajnálata vagy szánalma!-mordult rám és láttam ahogy megfeszül a keze a kormányon.-Az a nő is sajnált de nem annyira, hogy ott maradjon velem és segítsen nekem! Ott hagyott egy másik faszért nem érdekelve, hogy van egy tizenéves fia akinek hatalmas szüksége lenne rá!-mondta és minden szava után jobban megfeszült az egész teste és egyre dühösebb lett.
-Austin nyugodj meg kérlek. Tudom milyen érzés ha elveszíted az édesanyád. De ha ideges vagy és órdibálsz attól nem lesz jobb.
-Nem Anasztázia! Te nem tudod, milyen érzés ha az anyád elhagy! Az én anyám egy ribanc! A te anyád meghalt! Ez a külömbség a mi tőrténetünkben Kislány!
-Austin csak segíteni próbáltam. Tudom, hogy fáj, hogy anyud elment, de..
-Nem tudsz te semmit! Egész életedbe minden a segged alá volt tével, nem kellett semmiért megdolgozz. Mindent készen kaptál.
-Miért beszélsz velem így Austin? Csak segíteni akarok neked, hogy jó élményeid is legyenek és ne csak a szőrnyűséget lásd az életbe! Erre fel pedig sértegetni kezdesz és még a halott anyámat is bevonód a dologba, hogy nehogy ne legyen valami ami még jobban elbassza a kedvem! Tudod mit? Mindegy nekem, hogy mit csinálsz! Én elmentem haza!-mondtam és kinyitottam a kocsi ajtaját és kiszállva belőle otthagytam a még mindig dühöngő Austint. Balfasz.

Elég messze van ez a park az otthonomtól, de most nem nagyon érdekelt semmi. Igazságtalannak tartottam Austin viselkedését, hisz nem tettem semmi olyan amivel ezt érdemeltem volna. Csak segíteni akartam. Lenyugtatni.
Lehet igaza van. Eddigi életem során tényleg mindent megkaptam amit csak szerettem volna. De soha nem volt egyszerű életem.
Hannát és Harpert is muszály volt elfelejtenem. Úgy kellett tovább élnem, hogy megölték az anyám.
Nincs könnyű életem és aki végig követte az eddigi éveimet az is eltudja ezt mind mondani.

Lehajtott fejjel sétáltam haza felé.
Szomorú voltam és csalódott.
-Anasztázia állj meg!
-Nem Austin, mert balfasz vagy. Mit akarsz még, he?
-Azt, hogy megállj.-mondta miközben felém sétált. Zsebredugott kézzel álltam előtte és unottan néztem rá.-Vicces, ahogy mérgesen próbálsz rám nézni.
-Nem próbálok, hanem tényleg az vagyok. Ismételni tudom magam, hogy csak segíteni próbáltam. Nagyon ideges voltál, és tudom, hogy milyen az amikor senkinek nem tudod kipanaszkodni azt ha valami bajod van. Ha valami bánt. Ha valamiért ideges vagy. Ezért akartam, hogy nekem elmondhasd.
-Sajnálom Kislány. Tényleg balfasz vagyok. De még soha nem beszéltem senkinek az anyámról és felbaszott az emléke. Nem akartalak megbántani, és nem akartam anyudról sem rosszat mondani. Nagyon tetszett ez a parkos sétálós délelőtt. Soha nem volt ilyenbe részem és élveztem. Ne haragudj rám Kislány. Tényleg.
-Menjünk haza.
-Szeretnéd folytatni ezt az egészet?
-Igen.
-Akkor még jó, hogy vettem neked kaját mielőtt utánad jöttem.-mondta miközben vigyorogva rám nézett.-Megfoghatom a kezed?
-Mióta kérdezed ezt meg?
-Nem tudtam, hogy reagálnál rá.-mondta, majd megfogta a kezem, magához húzott és megölelt.
Hirtelen ért és meglepődtem a tetten de utána átöleltem a nyakát és szorosan megöleltem.
-Mostmár mehetünk haza.-mondtam neki és elengedtem a nyakát. Újból megfogta a kezem és odahúzott a kocsijához, és miután beültünk, és megmutatta, hogy milyen kaját vett nekem elindultunk nálunk.

E❤

2022.10.03.