39.rész

573 35 14
                                    

Több órát töltöttem el a temetőbe, míg úgy éreztem, hogy mostmár megnyugodtam és mindent elmondtam anyának. Sírtam és panaszkodtam neki, amíg éreztem, hogy a lelkem megkönnyebbül attól a tudattól, hogy elmondtam neki.

Visszafele az út ugyanúgy csendben telt. Nekem nem volt kedvem a beszélgetéshez, és Nikola pedig nem kérdezett. Jól tette. Nem lettem volna jó partner.

∆•∆•∆•∆

A napok rohamosan teltek. Lassan már úgy éreztem magam, mint egy engedelmes kiskutya. Mentem ahova küldtek, csináltam amit mondtak.

Eltelt a hét, és már csak két nap, egy nap, és már csak órák voltak hátra, hogy Austin felesége legyek. Minden percben tombolni akartam. Kiabálni szerettem volna de nem tudtam.

Komoran ébredtem azon a napon amikor a legboldogabb kellett volna legyek.
Mindenkinek ragyogott az arca bárkire néztem, csak az enyém volt mérhetetlenül szomorú. Üvöltött rólam, hogy nem akarok feleség lenni.
Szerettem azt a fiút egyszer, de összetörte a nehezen felépített bizalmam és szeretetem amit felé teremtettem.
Ki szeretné egy olyan olyan emberrel összekötni örökre az életét aki hatalmas fájdalmat adott neki a szeretetért cserébe?
Így nem tudtam boldog lenni.
Csak tettem amit mondtak, mert csak egyszerűen túl akartam élni a napot. Azt akartam, hogy lejárjon, minden.

Profi sminkesek és fodrászok gondoskodtak arról, hogy eltünjenek az arcomról a kialvatlanság és fáradtság jelei, és hogy a hajam ne egy madárfészeknek nézzen ki amikor bevonulok az oltárhoz.
Hófehér ruhám a hercegnős mesefilmekre emlékeztetett. Kár, hogy az én hangulatom nem olyan volt, mint azoké a hercegnőké.

Mire elkészültem megérkezett az autó ami majd a templomhoz fog vinni, így kisétáltam és a sofőr segítségével beültem, miközben elmondta, hogy apám már a templomnál fog várni, hogy oltár elé tudjon vezetni. Beletörödően bólintottam, és az ablakon kinézve ki és be lélegeztem, hogy elnyomjam a feltőrni készülődő mély zokogást, ami azóta kínoz, hogy visszahoztak az órszágba.

Ez előtt egy évvel úgy gondoltam, hogy engem nem lehet olyan könnyen kivégezni lelkileg. Azt hittem nekem már nincs lelkem anya halála óta. Azt hittem, hogy soha többet nem fog engem olyan mély zokogás rázni, mint anya temetésén. Most meg?
Rájöttem, hogy igenis van lelkem, mert egy bizonyos fiú újra adott.
Aztán a lehető legfájdalmasabb módon tépte ki újra belőlem azt az életkedvet és minden jót amit a vele tőltött idő öntött belém. Amit azóta építettem szórgosan, hogy valaki elvette tőlem az édesanyám. Fájt minden lélegzetvétel. Fájt a tudat, hogy pár óra múlva már egy emberhez fogok kötődni.
A templom elé megérkezve meg pillantottam a leendő apósom. Ahogy a kocsi megállt apa arra fele kezdett sétálni, így megvártam amíg oda ér és kinyitja az ajtót, majd kisegít.

Kinyitotta az ajtót, majd a kezem megfogva kisegített.
-Gyönyörű vagy Tazi.
-Köszönöm.
-Miért vagy ilyen? Izgulsz?

Apa kérdését inkább költőinek vettem és nem válaszoltam rá.
-Menjünk.

Apa szó nélkül karolt belém, majd puszit nyomott a hajamra és elindultunk be a templomba ahol Austin vár már rám. Undorítóan viselkednek. Mintha nem tőrtént volna semmi.

Remegett a lábam és a torkomba hatalmas gombóc keletkezett amitől úgy éreztem, hogy megfulladok.
Támogatásra lett volna szúkségem, de akármerre néztem nem kaptam meg. Nem akartam kétségbeesettnek  vagy gyengének tűnni ezért inkább csak előre néztem, ahól Austin már vért rám.
A templomba belépve elkezdődött az a sablonos dal ami az oltárig kísér amíg apám Austin kezébe nem adja a kezem.

Az oltár elé állva, Austin megfogta a kezem és onnantól kezdve nem halottam semmit. Nem tudtam figyelni a papra, mert csak az járt a fejemben, hogy vesztettem apám, Austin, és a Black Rose ellen is. Elveszítettem az irányítást ami lehet, hogy nem is létezett.

A Rose LányWhere stories live. Discover now