43.rész

428 25 10
                                    

A gépek hangjára felkaptam a fejem majd ilyedten álltam fel, hogy orvost keressek. Az ajtóba kilépve Austin orvosával léptem szembe aki pont ide sietett. Előttem lépett be a kórterembe és Austin mellé sietett.
Rémülten figyeltem a történeseket mikor észrevettem, hogy Austin kinyitja a szemét.
Felém fordult a doki és szólt, hogy várjak kint mire kiléptem.
Nem tudtam, hogy sírjak vagy nevessek, csak azt tudtam, hogy végre magahoz tért.
Az apját hívtam, hogy szóljak neki, hogy felébredt a fia.

Tíz perc múlva kijött az orvos bentről mire felálltam.
Azt mondta, hogy még bent tartják egy napra megfigyelésre, viszont utána már haza vihetjük. Megköszöntem majd óvatosan bekopogtam és beléptem a szobába.
Austin kába tekintettel mért végig és mosolyodott el.
Elfordulva tőle az arcomra szorítottam a kezem és próbaltam minél jobban elfolytani a sirásom, hogy ne lássa.
A hátam mögül rekecses hangon szólalt meg, mire még jobba rázni kezdtett a sírás.
-Gyere ide Angyalom. -szólt rám mire könnyes szemmel lépkedtem oda hozzá. Az ágya már nem volt teljesen leengedve így ülő pozícióban nézett rám. Leültem mellé az ágyba miközben még mindig sírtam. Óvatosan magához húzott így a nyaka és a válla közé temettem az arcom miközben ő simogatta a vállam és a fejem.-Ne sírj. Nem szeretem.-mondta nekem mire felemeltem a fejem.
-Szeretlek Austin. Ne haragudj rám.-ültem fel mellé miközben próbaltam tényleg abbahagyni a bőgést.-Ha előbb megtaláltalak volna nem kellett volna ennyit szenvedned. Hülyeségeket is mondtam neked, mert ideges voltam és haragudtam rád és hülye voltam. Ne haragudj jó?
-Angyalom. Nem haragszom rád, nem is tudnék. De ezt megbeszéljük majd otthon. Addig csak maradj még.-mondta és ismét magához húzott miközben megpuszilta a fejem.

Furcsa és egyben kellemes erzés fogott el mellette feküdve. Akárhogy próbálnám már soha nem tudnám elfelejteni Austin Diazt, mert alaposan belopta magát a szívembe.
Rettenetesek voltak az elmúlt hetek nélküle. Szinte fizikai fájdalmat éreztem minden eredménytelen nap után. Majd mikor tehetetlenül feküdt a kórházi ágyon még inkább folytogatott az érzés, hogy megpusztulok nélküle. Nagyon haragudtam rá amikor és amielőtt elment. Fájtak az ellenem irányuló tettei viszont amikor jött a hír, hogy nyoma veszett azt hittem megbolodulok és megfut az agyam.
Minden nap után eldöntöttem, hogy felforgatom érte a világot. Amikor a nyomára bukkantunk hihetetlen érzés volt és egyből ott lettem volna vele. Majd amikor láttam összeesni azt gonoldtam, hogy ha valami baja lesz akkor abba belepusztulok. Amikor láttam, hogy kinyitja a szemét kimondhatatlan érzes fogott el és szerettem volna minden másodpercben magamhoz szorítani. Sok hiba van a kapcsolatunkba, viszont ezt mi megtudjuk oldani. Remélem.

Egy óra múlva Austin apja is megérkezett ezért gondoltam, hogy hagyom egy kicsit ketten őket.

A kórház büféjében egy kavéval leptem meg magam és leültem az egyik asztalhoz.
Nem sokan voltak lent ezért a csendben a gondolataimba temetkezve iszogattam a kávém.

A gondolataimból az előttem lévő szék kihúzásának hangja szakított ki. Mikor felnéztem Damon ült velem szembe.
-Rég láttalak Anasztázia. Kicsit fura, hogy itt találkozunk. Mit csinálsz itt?
-A férjem, balesetet szenvedett, és most tért magához ezért egy kicsit kába vagyok, mivel napok ota bent vagyok a kórházba mellette.
-Miért?
-Mit miért Damon?
-Miért vagy itt és miért vagy szarul miatta ha azt mondtad, hogy gyűlölöd?-kérdezte Damon az előző beszélgetésünkre utalva.
-Ez bonyolult.
-Látod? Ahogy beszéltél róla a parton már akkor is tudtam, hogy szereted azt az embert.
-Te vagy a jós Damon? Amúgy is te minek vagy itt?
-Az egyik barátom jöttem meglátogatni, de előbb érkeztem, mint ahogy a programálasom van ezért lejöttem egy kávéért.-mutatta fel a kezében tartott papír poharat.
-Jólvan Damon. Örülök, hogy találkoztunk és remélem még fogunk. De most vissza mennék.
-Majd mutass be annak az embernek.
-Vagyis a férjemnek?-kérdeztem fáradt mosollyal.
-Igen.
-Rendben.-mondtam és felállva a székből megindultam a lépcső felé.

Mikor visszamentem Kenettel találkoztam, aki indulni készült.
-Már mész is?-kérdeztem megállva előtte.
-Igen. Jelenleg vizsgálják. Azt mondta, hogy menjek haza, nem kell megvárnom míg lejár a vizsgálata és szeretne egy kicsit veled lenni.
-Jólvan. Majd szólok, hogy mi a vizsgálat eredménye.
-Rendben.

Amíg folyt a vizsgálata, gondoltam, hogy hozok neki otthonról tiszta ruhákat.
Mikor haza értem gyórsan összepakoltam pár holmit, hogy legyen amibe haza jöjjön holnap.
Mire visszaértem lejárt a vizsgálat ezért első dolgom volt természetesen megkérdezni, hogy mit mondott a doki.
Austin elmondása szerint holnap hazaengedik, mivel jók az eredményei viszont sokat kell pihennie és vigyáznia kell a varrataira.

A nap további részében fölösleges témákról beszéltünk, majd hagytam, hogy még egy picit pihenjen.
Mikor elaludt felhívtam az apját és elmondtam neki az ereményeket és, hogy holnap haza engedik.

Nem tudom igazából, mit mondhatnék még azon kívül, hogy megkönnyebbültem, hogy végre ujra beszélhettem vele. Elképesztően aggódtam érte és rájöttem, hogy akárhányszor megbánt annyiszor megbocsájtok neki. És ezt ő is tudja.

E🫶🏻

2023.10.01.

A Rose LányWhere stories live. Discover now