Csepp a múltból

..5.fejezet..

"Ne menj neki és ne fenyegetőzz!"

Hát...elég hamar buktam Zillah mindkét tanácsát, tekintve, hogy a hívatásomtól számítva durván tíz perc múlva Collen kötözött éppen egy székhez, Orion alsó erődben lévő tárgyalótermében.

Ez sem volt sokkal előkelőbb, mint az épület többi része. Vaskos, szürke falak, egy hosszú faasztal a terem közepén, szekrények meg székek, amik közül néhányat az előbbi kiborulásommal szépen felhánytam magam előtt.

Én tényleg...próbáltam magam türtőztetni, de amikor ezek ketten közölték velem, hogy az első küldetésem abba a nyomorult mocsárba vezet majd, amit Yarában mindenki csak Lélekrablónak hívott, elborult az agyam. Az a hely lényegében egy temető volt...csak pletykákat hallottam róla, de mindegyik egyformán tartalmazta, hogy aki esetleg beteszi arra az elhagyatott, undorító helyre a lábát és van annyi szerencséje, hogy vissza is tér...hát finoman szólva örüljön, ha a továbbiakban képes egymaga kitörölni a seggét. Lidérceket, szörnyeket meg mindenféle csúszómászót emlegettek, de azért ebben bőven benne volt az emberek fantáziája... Minden esetre abban sosem kételkedtem, hogy a hely az első 5-ben szerepel, ahová soha a büdös életben nem megyek.

- Befejezted? - kérdezte érzéketlenül Orion az asztalnak dőlve.

- Még el sem kezdtem igazán! - sziszegtem, mire Collen ledobta magát egy székbe és nagyot sóhajtva beletúrt hosszú, szőke hajába.

- Létezik olyan opció, hogy befogod a szádat végre?

Ez hülye. Pontosan úgy is néztem rá a kérdését hallva. Tény, hogy mióta Sárkányvárba kerültem, a felszínre úszott az a régen látott Zya, akivé néha tudtam válni; nagypofájú, makacs és indulatos, de mire számítottak, hogyan reagálok majd arra, ha a Lélekrablóba küldenek valami koszlott kulcsért?

- Fogalmatok sincs, mit kértek tőlem.

- Ami az illeti, nagyon is van - kontrázott Collen. - Éppen ezért ülsz itt. Nem véletlenül hagyta ott a fogát eddig több, mint negyven hozzád hasonló.

Levert a víz.

- Ezzel most rohadtul megnyugtattál.

- Nem érdekel a lelkivilágod. A lényeg az, hogy pontosan tisztában vagyunk a hely adta nehézségekkel. Két hónap és a nyári hőség kellően ki fogja ahhoz szárítani ahhoz, hogy könnyebben boldogulj.

- Szárítani mi? Vagyis nem a fejem búbjáig ér majd a szar, csak a térdemig. Csúcs...Miért nem mentek oda ti magatok? - szegeztem neki. - Miért kergettek annyi embert a halálba? Nem lehettek ekkora szemétládák, hogy a kisujjatokat sem mozdítjátok a saját érdeketekben és mindig másra vártok.

- Nem erről va...

- Hát pedig nagyon úgy néz ki! - csattantam fel. - Itt egy egész Krieger csapat és ti gyáva férg...

- Azért nem mennek, mert nem tehetik! - vágott a szavamba a nagyúr. Fölém magasodott, testbe betöltötte a látómezőm, úgy nézett le rám, mint egy nyomorult bogárra. Meglepettségemben elhallgattam. - Szóval újra megkérdem; befejezted Belmont vagy mindenképp meg akarsz dögleni még most?

Szorosan összezártam az állkapcsom és álltam sötét, ezüst tekintetét, amivel csaknem felnyársalt. Bólintott.

- Helyes - azzal visszadőlt az asztallapnak és széles mellkasa előtt összefonta karjait.

- Hogy érted, hogy nem tehetik? - kérdeztem, immár halkabban. Semminek nem volt értelme és tisztában voltam vele, hogyha túl akarok élni, akkor információk kellenek. Minél több.