Csepp a múltból

..17.fejezet..

Néhány ruhámat hajtogattam, amikor az ablak előtt elhaladva megláttam valamit a szemem sarkából. A kinti sötétségből nagyon is kitűnt egy halvány fény. Valahonnan az erdő túlsó végéből jöhetett és éppen csak néhány másodpercig lehetett látni, majd újra feketeségbe burkolózott az őszi táj. 

Leraktam a ruhakupacot az ablak alatti fotelre és figyelmesen tanulmányoztam az erdőt, hátha újra feltűnik a jelenség. Hosszú percekig ácsorogtam ott és kezdett elfogni az unalom, mert nem történt semmi. 

Csalódottan sóhajtottam és arra jutottam, biztosan csak néhány harcos fáklyájája derenghetett ott, akik az esti körjáratukat teljesítették és a fény éppen kibukott a fák közül. El is engedtem az egészet és ezúttal már a gyomrom hangos korgása terelte el a figyelmem. Mióta elmúlt a pánikrohamom, a mocsárban elveszített energiám ilyesformában követelte csillapíthatatlanul az utánpótlást. Bár csak néhány órája ettem utoljára, de engedtem a késztetésnek, mert a számomra készített vacsora visszautasíthatatlan illata egész Sárkányvárat belengte.

Végigrobogtam a folyosókon, lesiettem a lépcsőn, aminek alján két szolgálólány és több Krieger is megállított, hogy köszönetet mondjanak a kulcsért. Nem tudtam mit kezdeni ezekkel a dolgokkal, zavartan bólintottam, majd folytattam utamat. 

Az étkező már tömve volt, koccantak a söröskorsók, mindenkinek teli volt a tányérja a roskadásig étellel pakolt asztalokon. Ha valamit kedveltem Sárkányvárban, azok a lakomák voltak. Ezek az emberek majd' minden estét igazi mulatságként éltek meg a helyzetük ellenére. Szóltak a dobok, régi dalokat énekeltek, csillogtak a szemek az örömtől - vagy a sok italtól - ,a férfiak átvették a nehéz sültes tálakat a törékenynek, de meglepően erősnek bizonyult szolgálólányoktól és szinte azonnal szétkapták. Rion és Collen sem voltak jelen és arra gondoltam, biztosan még mindig a lánc rejtélyét próbálják megfejteni, máskülönben nélkülük nem kezdődött volna el a lakoma.

Zillah a nyitott ablak előtt állt, néhány hollónak kedveskedett kenyérmorzsákkal, akik a párkányon várakoztak. Türelmetlenül topogtak, hangosan károgtak, amikor elfogytak a csipetnyi falatok. Zillah ébenfekete haját gyönyörű fonatokba rendezte, ami éles kontrasztban állt világos bőrével, aranybarna szemével. Ezúttal egy sötét narancs színű ruhát öltött fel, széles derékövvel kiemelve alakját, vállát és hátát barna szőrmeköpeny melegítette. 

Hozzá képest nagyon is slamposnak éreztem magam az én egyszerű, testhezálló fekete nadrágomban és a kék tunikámban. A tőröm még mindig az övemen pihent, a hajamat ezúttal teljesen kibontottam és az elmúlt napok fonatai miatt szép hullámokban omlott a mellemre. Valami nőies dolog egyedül a csuklómon díszelgő, színes karkötő lett, amit Naomi és Aisha adtak át nekem, amikor összefutottam velük odakint. Soha nem fogom elfelejteni azt a hálát a szemükben.

Mikor Zillah meglátott, intett, hogy csatlakozzak hozzá és a kezembe nyomott egy kis szelet kenyeret. A hollók károgni kezdtek, én pedig mosolyogva törtem nekik két nagyobb darab morzsát. 

- Tudod az emberek ma este különösen boldogok - sandított rám. - És ez neked köszönhető! 

- Még mindig nem értem, miért kell ezt megköszönni nekem. Lényegében egy betolakodó vagyok itt. 

- Nem tűnt még fel, hogy mióta te magad döntöttél úgy, hogy maradsz, Sorenéken kívül senki nem vetette a szemedre? - kérdezte és kissé hátrébb tessékelte az egyik tollast, mert ki akarta csenni a kezéből a kenyeret. - Teljesítetted az első feladatot, Zya! - csattant fel örömittasan. - Ez még soha, senkinek nem sikerült. Mindenki odáig van a boldogságtól, nézz csak rájuk! - biccentett állával a lakomázókra.