Csepp a múltból

..19.fejezet..

Hogy másodpercek, órák vagy napok teltek el, nem tudtam volna megmondani. Az idő érzékelése abban a pillanatban mondta fel a szolgálatot, ahogy Rion megmozdult és szabadjára engedte a sárkánytüzet, pedig tudta, miféle következményekkel jár.

Őrült. Ugyanolyan őrülten kétségbeesett, mint én, amikor a mocsárban kellett küzdenem.

Fogalmam sem volt, mi történt velem. A világ fordult egyet és már csak arra eszméltem fel, hogy Collen súlyos öleléséből próbálok szabadulni, amivel magához láncolt. Nem láttam tisztán egyebet, csak Orion kínoktól eltorzult arcát és a tűz vakító fényét.

- ERESSZ! - kiáltottam, de a parancsnok csak még inkább hátrébb vonszolt Riontól. 

- Gondolkodj már! Állj le! - csikorgatta a fogai közt Collen. - Zillah állj hátra! Most!

- MEGÖLI! - a sírás marta a torkom, miközben hasztalanul kapálóztam. - Eressz!!!

A sárkánytűz pillanatok alatt járta át a láncot és a béklyót, az ezüst csaknem hófehéren ragyogott. Collen és Zillah kiáltásaitól csengett a fülem, ahogy próbálták fékezni a királyukat, de semmit nem értek el vele, a tűz pedig azzal fenyegetett, hogy hozzáérve minket is felemészt. 

Muszáj volt annak véget vetnünk. Rion nem hátrálhatott ki valós küzdelem nélkül. Nem rángathatott bele abba az őrületbe, majd hagyhatott mindenkit magára. Azt akartam, hogy hallja minden cifra szitokáradatomat, amit neki szántam ezzel kapcsolatban. Bele akartam nézni abba a különleges ezüst szempárba és tulajdonosukból kipofozni még az ehhez kapcsolódó gondolatokat is.

Én nem voltam vele tisztában... Egészen addig nem fogtam fel a Rionban gyűlő önmarcangolás súlyát, ameddig a saját szememmel nem láttam, mit tesz, hogy végre megoldást találjon. Tehetetlenül szenvedett a sárkány, a nagyúr... a király mögött álló, kicsit sem szívtelen férfi. Ez a felismerés pedig eltörölte csaknem minden gyűlöletemet a nagyúrral szemben. 

Túl sok idő telt el már azzal is, hogy próbáltunk felocsúdni a felfoghatatlanból. 

- Collen tennünk kell valamit! - visította Zillah és az ő rettegésének hangját már nem voltam képes tétlenül elviselni. Akkorát haraptam a parancsnok bicepszébe, hogy az fájdalmában felordított és azonnal elengedett.

- Megőrülté...

- Segíts inkább! - vágtam a szavába, majd Rion felé vettem az irányt. Még akkor sem lassítottam, amikor a vállánál fogva akkorát löktem rajta, hogy hanyatt vágódott és a tűz fénye ezzel együtt kihunyt. Mindketten felnyögtünk az érkezésem következtében, de azonnal mozdultam újabbat hogy a mellkasára tenyerelve a földön tartsam a nagyurat.

- Ha mindenképpen meg akarsz halni, később segítek, te idióta - sziszegte Collen, amikor odasiettek Zillah-val, de fogalmam sem volt, hogy nekem vagy a mostanra ájult Rionnak szánta, akinek a lánc mintája beleégett a tenyerébe. 

Lefogtam a sérült karját és Zillah rögtön nekilátott gyógyítani. A parancsnok kinyújtotta Rion másik karját, ügyelve arra, hogy ne érjen a felhevített béklyóhoz és alaposan tanulmányozni kezdte, de úgy tűnt, a megpróbáltatásaink ezzel még mindig nem értek véget... A levegő egy pillanatra megdermedt körülöttünk, még a természet is némaságba burkolózott.

Collen Rionra kapta a tekintetét.

- A kurva életbe! Tűnés! - kiáltotta Collen nem e világi félelemmel a hangjában - TŰNÉS!!!

Még fel sem fogtam, miért mondhatta, amikor halk repedések nesze vonta el a figyelmem, majd kattanás...és az ezüst béklyó apró darabokban hullott a földre Rion csuklójáról.