Csepp a múltból

..8.fejezet..

Még azt sem engedte meg, hogy bemenjünk a főépületbe, pedig szemmel láthatóan remegett mindenem. Elmehet a francba ő is! Leültem a földre és megtámaszkodtam magam mellett, mert hasogatott a fejem és máris éreztem, ahogy kezd bedagadni.

- Úgy tűnik az alkohol a gyenge pontod Belmont. Meglep, hogy képes voltál pont Soren figyelméről megfeledkezni - szegezte nekem. - Többek között pontosan ezért van szükséged Collen oktatásaira. A parancsnok meg akart ölni, ugye felfogtad?

- Túlléphetnénk ezen? Hasztalan vagyok, igen...mindenben. Egy utolsó senki. - Mélyet sóhajtottam. - Küldj el te is a fenébe vagy vess tömlöcbe, csak hadd feküdhessek le!

A kis fecni felé biccentett, ami előttem hevert a földön, mert Soren mérgében elhajította.

- Rakd oda, ahová akartad! De ez volt az utolsó alkalom, hogy kapcsolatba léptél odakint bárkivel is.

Nem hittem a fülemnek.

- Hogy mi?

Összefonta mellkasa előtt izmos karjait, úgy nézett le rám.

- Nem teszem ki a népemet egy támadásnak, amit a reménykedő vőlegényed indít érted. Szabadulj meg tőlük egyszer s mindenkorra! Értetted?

- Ennyi? Azt hittem keményebb fejmosás várható.

Végigmért.

- Nincs elég bajod? Nem szokásom sérült nőkbe belerúgni. - Szóval még egyszer megkérdezem; értetted, amit az előbb kértem, Belmont? Nincs több üzengetés!

Haboztam, mielőtt válaszoltam volna, de végül elszorult torokkal kiböktem:

- Értettem.

Bólintott, majd egyetlen szó nélkül sarkon fordult, hogy otthagyjon.

- Ha azt akarod, hogy a segítségedre legyek, többet kellene megosztanod velem, mint a követelőzéseid! - kiáltottam utána. Megállt. - Miért küzdenék olyasmiért az életem árán, amihez nem köt a világon semmi azontúl, hogy bele vagyok erőltetve? - Kiakadtam. Elveszítettem mindent és nem volt semmi, amibe a hitem vethettem volna. - Mondanod kell nekem legalább egyetlen dolgot, ami miatt elviselem, hogy Collen napról napra szétszed és mindenki levegőnek néz! Mondanod kell bármit, amin elgondolkodhatok, hogy talán nem egy szörnyet eresztek ki innen, aki később elpusztítja minden szerettemet odakint!

Hitetlenül felnevettem, amikor percek múltán sem válaszolt.

- Tudod ezzel egyáltalán nem cáfolsz rá arra, mit hisznek rólad Yará...

- Idén lesz tizenöt éve, hogy bezártak ide, mint egy utolsó patkányt - mondta távoli hangon, de nem fordult meg. Felemelte bal kezét, a holdfényben megcsillant a karperec - Megbéklyóztak és lekötötték csaknem minden mágiámat, hogy ne juthassak ki innen. Az utolsó elérhető cseppjeiből teremtettem újra élhető körülményeket az emberek számára és az élteti azokat a kibaszott tüzeket is, mert tudják, hogy amíg az ég, addig számíthatnak rám, pedig semmi másra nem vagyok képes a látszatkeltésen túl. - Megfordult, ezüstös szeme teli volt haraggal és gyötrelemmel - Azok az emberek hozzám és ehhez a helyhez vannak láncolva, felfogod ezt Zyana? Van idebent egy kislány... - elfordította a fejét a gondolat elől. - Tizenöt kurva éve egy hároméves szintjén ragadt. TIZENÖT! És fogalmam sincs, mi lesz, ha innen kimegyünk, mert én a mágiám birtokában kvázi halhatatlan vagyok, de mi lesz velük? Honnan tudjam biztosra, hogyha elhagyom ezt a helyet, akkor a legtöbben nem öregszenek meg azonnal, hogy csak néhány szabad évük maradjon odakint? Honnan tudom, hogyha az a kislány kijut, akkor nem lesz azonnal egy, majdnem a húszas éveiben járó, fiatal nő, akinek semmije sincs?