Csepp a múltból

..20.fejezet..

Zillah a könnyeit törölgette és sorra bólintott a kérdésekre: 

Biztosak vagytok ebben? Nincs már életveszélyben? Szóval akkor magától gyógyul? Nem nyugtatnátok ilyesmivel, ha nem lenne igaz...igaz? 

A mellkasomat nyomó mázsás súly mintha egyszeriben lekerült volna rólam. A szám szélét harapdálva próbáltam magamban tartani a mélyre temetett érzelmi viharomat, mindössze egyetlen könnycseppnek engedtem utat, és amikor Zillah meglátta, szorosan magához ölelt.

- Vissza...visszamehetünk hozzá? - talált rekedt hangjára Collen. Még sohasem láttam őt ennyire összeszedetlennek. És megkönnyebbültnek.

- Adj neki egy kis időt, kérlek! - felelte Zillah. - Meira és Erika még mindig felügyelik, hogy rásegítsenek a Nagyúr mágiájára, de ha kijönnek, megkérdezem őket.

- Köszönöm Zillah! - szusszant nagyot Collen. - Sajnálom, hogy az imént... 

- Semmi baj! Én is rettenetesen aggódtam - válaszolt a lány megértő mosollyal a szája szélén. - Nem haragszom.

Nem sokkal később néhány visszatarthatatlanul aggódó lakó társaságában - legnagyobb örömömre - megérkezett Soren és Aemon is, akikkel Collen megosztotta a híreket, mire Soren az égre emelte tekintetét és óriásit sóhajtott. 

- Az istenek velünk voltak ma éjjel - hálálkodott. - Ezek szerint a mágiája... 

- Visszatért. Igen. - fejezte be a parancsnok a mondatot, mire Soren...Soren szeme könnyekkel telt meg. 

Az új információk fényében már jobban megértettem, miért akartak engem minél távolabb tudni. Mint Emrys katonája, gyűlölték, hogy a királyuk közelében vagyok, bár ez sem szolgált kifogásként a tetteikre. Az a termetes, könyörtelennek és érzéketlennek tűnő vörös férfi megborzongott és még azelőtt próbálta meg eltüntetni a legördülő könnycseppet az arcáról, mielőtt megláthattuk volna. 

Elég régóta ácsorogtunk az ajtó előtt újabb híreket várva és Collen egyeztetésbe kezdett Derillel és két másik harcossal, hogy melyik Krieger hová kerüljön beosztásra, kik vigyék körbe a híreket, hogy a nagyuruk jobban van, valamint arról, mi várható most, hogy Rion ereje visszatért. Őszintén szólva kíváncsi lettem volna rá, de a kimerültség kezdett ledönteni a lábamról, így inkább Zillah társaságában leültem az egyik tábortűz mellé és a tőröm pengéjén megvillanó fényekbe merültem, ahogy jobbra-balra forgattam azt.

Hosszú- hosszú percek múltán a gyógyítók faajtaja nyikorogva kinyílt, aminek neszére mindenki felfigyelt. Meira lépett ki az ajtón, látszott rajta, hogy borzasztóan kimerült. Vállai leereszkedtek, tartása hanyaggá, púpossá vált és az arcát dörzsölte. Feszült csendben vártuk, hogy végre megszólaljon. 

- A Nagyurunk hamarosan újra önmaga lesz - húzta ki magát Meira és hátrasimította rakoncátlan hajszálait. - Most már minden a legnagyobb rendben van.

Mintha mindenki egyszerre fújta volna ki a bent tartott levegőt. Lehunytam a szemem és a torkom elszorult.

- Szabad hozzá bemenni, Meira? - kérdezte Zillah, mire az asszony szúrósan nézett rám és Collenra. 

- Egyszerre csak egyikőjük és csak akkor, ha csendben teszik! 

Tökéletesen értettem a célzást. 

- Elnézést kérek, asszonyom! - mondtam elvörösödve. 

- Most már megnyugodhattok - lépett hozzánk közelebb és fáradtan ránk mosolygott.

- Nem tudom ezt megfelelő módon megköszönni - hálálkodott Collen.

- Az Urunkért tettük - válaszolt büszkén Meira. - Te is megteszed a tőled telhetőt és nem vársz érte köszönetet.