Csepp a múltból

..15.fejezet..

Életem talán legvégső napja, és még annak a nyamvadt ködnek is be kell borítania mindent...

A hideg szél az arcomba csapott, szoros fonatomat próbálta bontogatni. A főtéren körénk gyűlt tömeg csendben figyelte, ahogy Collen a hátamon lévő hüvelybe csúsztatta a kardomat, miközben én a mellkasomon keresztülfutó szíjba rögzítettem azt az agancs nyelű tőrt, amit Zillah adott nekem korán reggel. Nem szólt sokat ő sem, a tettei sokkal többet mondtak. 

Megacéloztam magam és elbúcsúztam azoktól, akik közelebb kerültek hozzám. Mindenki tudta, mennyi esélyem van arra, hogy teljesítsem a feladatot, de ha az is volt az utolsó napom, nem akartam, hogy a rettegést lássák a szememben. Orion a tömeg első sorában állt és amikor összeakadt a tekintetünk, bólintott, jelezvén, hogy minden készen áll, indulhatok. Mindent elmondott tegnap éjjel, nem volt már miről beszélnünk. Neki a népe volt az első, ezért nem tehetett mást, sok sikert kívánt.

Hajnalban úgy ébredtem, hogy vártam, mikor tör rám a szörnyű érzés, ami újra és újra fejbe vág, mit tettünk az éjjel...de semmi ilyesmi nem kerített hatalmába. Igazából nem éreztem mást, csak az illatát és a rám nehezedő teste melegének emlékét. 

Nem volt köztünk kínos csend, sem szándékos elkerülés, de valami mégis megváltozott, bár nem tudtam volna pontosan megmondani, hogy micsoda. Talán azzal, hogy berántott a benne tomboló szenvedélybe, nem csak kihasznált, - pedig meg is tehette volna - hanem tudni akarta, nekem is jó élményt okozott-e, hogy biztonságban éreztem-e magam...az iránta érzett gyűlöletem egy kissé alábbhagyott és megláttam egy másik férfi homályos körvonalait is a maszk mögött.

Gondolataimból ébredtem, amikor Collen elém állt és megigazította mellkasomon a szíjat.

- Csak a biztonság kedvéért - vonta meg a vállát. - El ne hagyd ezt a szép ajándékot.

Alig láthatóan elmosolyodtam.

- Én sem mondanám ki soha, hogy "pedig már kezdtelek elviselni" - közelebb hajoltam. – De ha mégis kimondanám, akkor vagy részeg lennék ...vagy őszinte.

Viszonozta a mosolyom.

- A részegek őszinték is ám.

- Akkor tekintve, hogy most teljesen józan vagyok...vond le a követeztetést parancsnok – veregettem meg a mellkasát.

Mélyet sóhajtott.

- Idő van, Belmont. Várunk vissza, érted?

Bólintottam és elszorult a torkom. Az összegyűlt tömeget pásztázva megakadt a szemem Aishán, Naomi ölében. Zillah-n, amint Erika vigasztalta...Asenán, aki minden határozottságot magára erőltetett, bár a szemében aggodalom tükröződött.

Mögöttem megnyikordult és kinyílt a hatalmas vaskapu. Egy pillanatra lehunytam a szemem, aztán mielőtt elindultam kifelé, csak annyit mondtam:

- Őszintén remélem, hogy egy nap kijuttok innen.

- Légy óvatos! - szólalt meg Orion, amivel nagyon meglepett. Nem számítottam tőle semmire. Válaszul csak bólintottam.

A valóság olyan távolinak tűnt, de tényleg az én lábaim vittek kifelé, az erőd területéről. Kinézve a kapun ott várt rám a hívogató nyár és a harapnivaló, zöld növényzet, amit mégsem tudtam élvezni. A fal vonalában megtorpantam, mielőtt végleg elhagytam volna Sárkányvárat. Visszafordultam, gyilkos mosolyomat Sorennek címeztem.

- Könyörögj az istenekhez, hogy ne térjek vissza!

*

Fogalmam sem volt, hogy bízhattak bennem annyira, hogy csak úgy útnak indítsanak. Mi tartott volna vissza attól, hogy a hegyek közül leérve a városba, a nagyapámhoz vegyem az irányt, ahelyett, hogy tovább sétáljak a majdnem biztos halálba? Az a rohadt lelkiismeret, hogy odafent tizenöt éve bezárt, ártatlan emberek élnek. És a tudat, hogy Wylan talán odalent várt rám.