Csepp a múltból

..7.fejezet..

Bicegve, összeszorított fogakkal győztem le a lépcsőfokokat a szobámig, mert Collen ezúttal is alaposan elintézett, de előtte megkért, mutassam meg, hogyan bánok az íjjal. Majdnem tátva maradt a szám, amikor meghallottam, mit akart. Amikor elismerően megdicsért, hitetlenkedve felröhögtem, de rezzenéstelen arcát látva rájöttem, hogy ő tényleg...őszintén gondolta. Ez a kedvesség persze addig tartott, amíg újra - ezúttal már igazi – kardokat nem ragadtunk. Megkérdeztem, mire fel ez a nagy váltás, de csak megvonta a vállát és annyit felelt:

– Hagylak fejjel menni a falnak. Abból talán tanulsz.

Minden tőlem telhetőt bevetettem, a támadásainak erejét igyekeztem eltéríteni, majd úgy alakítani, hogy én jöjjek ki belőle jobban, aminek a vége az lett, hogy belevágott a combomba. Azt hittem, majd gyógyítóhoz küld és ezzel annyi az edzésnek, de miután látta, hogy nem vészes, kényszerített, hogy álljak fel és folytassam. Egy órával később már szédültem a fájdalomtól és a gatyám végig átázott a vértől, szóval undorodva megjegyezte, hogy szedjem össze magam és ebéd után ismét találkozunk. 

Bekaphatod, Collen!

Amikor felértem a szobámba, bezártam az ajtót, nyögdécselve ledobtam magam az ágyra és megpróbáltam lehámozni a rám tapadt nadrágomat. Baromi "jól" jött, hogy egyedül voltam és nem segített senki, mert minden saját seb látványától elgyengült a térdem és az ájulás kerülgetett, szóval kénytelen voltam megoldani ezt is. Úgy lüktetett a combom és olyan forró volt, hogy biztosra vettem: Collen előbb fogja levágni a lábam és megtanít egyel harcolni, mintsem belátja, hogy ennek bizony pihentetésre lesz szüksége...vagy gyógyítóra, aki megszán. Elbicegtem a szekrényemig és hasítottam a törülközőből egy darabot, hogy miután kimostam, átkössem a sérülésem. Azt hittem, letöröm a csapot, amikor a víz égetni és csípni kezdte a lábam, de végül megúsztam rosszullét nélkül és bezuhantam az ágyba. Alig volt már időm ebédig, ezért, hogy el ne aludjak ismét, kihámoztam a bugyimba rejtett cetlit. 

Ott csak nem bukkant volna rá senki, nem?

A táborban több sólymot is kiképeztek üzenetek közvetítésére, de csak egyetlen szépséggel alakítottam ki olyan szoros kapcsolatot, aki nem csak helyhez, hanem személyhez is vitte a leveleket. Imádtam azokat a madarakat, így mindig átjártam Felixhez, akitől sokat tanultam, hogyan kell megtanítani Vándornak ezt a nem akármilyen technikát. Bizonyára vele küldették be hozzám azt a cetlit. Újra és újra átolvastam azt a pár szót, remegett a kezemben a papír.

Mit tegyek? Ha válaszolok, azzal csak éltetem bennük a reményt, de ha nem...azzal összetöröm a szívüket és Wylant ismerve még valami hülyeségre is képes lenne, ha elborul az agya.

Csak bámultam azt a nyamvadt levelet és legszívesebben apró cafatokra téptem volna, mintha meg sem történt volna ez az egész.

*

Kopogtattak.

–  A Nagyúr küldött, hogy gyógyítsam be a lábad. Erika vagyok – mutatkozott be egy karcsú testalkatú, hófehér hajú lány, akinek nem mindennapi, cseresznye színű szemei voltak. Kitártam előtte a szobaajtóm és beinvitáltam.

–  A Nagyúr küldött?

–  Pontosan. Kezdhetjük?

Nos, reméltem, hogy elmondja, mi a csudáért akarta volna Rion, hogy gyorsabban gyógyuljak...nem lepett volna meg, ha a vitánk után kiélvezi a szenvedésemet.

– Persze, kezdjük - bólintottam. – Megtennéd, ho...

– Nem fordulok sehová! – Előzte meg a kérdésem. – Le a nadrágot, aztán mennem kell tovább. Sok a dolgom.