Csepp a múltból

..12.fejezet..

Orion szemére egyszerűen nem jött álom. Olyan sok dolog kavargott a fejében... Csak bámult a kandallóban táncoló lángokba és a háromszáz éves sárkány próbálta megfejteni, hogyan lehet, hogy még mindig dühös Zyára, de ugyanakkor legszívesebben belemászott volna a fejébe, és az utolsó utáni gondolatát is meghallgatta volna azzal a néma döbbenettel kapcsolatban, ami az udvaron történt. Bármilyen hűvös viszonyban álltak is ők ketten, a lány félelmének szaga egyszerűen beleivódott Rionba. Mintha a saját keserűsége is lett volna és ezt az érzést végképp nem tudta hová tenni. Ő utálta a lányt. Utálni akarta és utálnia is kellett, mert a tudat, hogy Zya valójában Emrys katonája... És, hogy még Belmont is... Biztosan csak véletlen! Egy óriási, idióta véletlen. Nem lehetett valóság, mert ha mégis, azzal Mindenek Atyja és a Nornák igencsak komoly, talán elbírhatatlan súlyokat aggattak Rion vállára.

Ezen azonban nem volt több ideje gondolkodni, mert lépteket hallott odalentről. Sárkányvár ura lehúzta magáról a szőrmetakarót, belebújt egy nadrágba és úgy volt vele: a dühe kimenőt kap. Ő ezúttal nagyon is tudni akart mindent.

*

Valamikor az éjjel közepén egyre erősödő fájdalomra ébredtem. Nem az izomláz okozta, nem is egy újabb véraláfutásra feküdtem rá szokás szerint, hanem a derekam magasságában ölelt körbe és a görcstől egy pillanatra belém szorult a levegő. Odinra, miért most? Nem akartam megvárni, hogy rosszabb legyen, mert a korábbi emlékeim ezzel kapcsolatban még émelygéssel és ájulással is fenyegettek.

Gyufa után kutattam, hogy gyertyát gyújtsak, felöltözzek, aztán újra Zillah-nál kuncsorogjak valamiért. Bíztam benne, hogy nem fog nagyon kiakadni miattam. Felülve az ágyból, elfogott a szédülés, ezért úgy döntöttem, elég lesz a köntös is a hálóingem fölé. 

Kiléptem a szobámból, ahol minden sötétségbe burkolózott, csupán a folyosók végén felfüggesztett egy-egy fáklya adott némi meleg fényt. Talpam alatt megérezve a hideg követ jöttem rá, hogy a nagy sietségben a papucsom is odabent maradt. Mindegy, nem mentem már vissza érte. A derekamat valószerűtlen, mázsás súly nyomta, a görcsös, mélyreható fájdalomtól pedig nagyon meg kellett magam erőltetnem, hogy valamelyest egyenes tartással járjak. Megszaporáztam a lépteim, hogy minél előbb leérjek a hosszú lépcsőn, át az előcsarnokon, ki az udvarra, hogy végül a faajtón kopogtassak az erőd oldalán valamiféle növényért vagy csodáért, ami enyhíti a rosszullétemet. Az érzékeim erre a két dologra redukálódtak. A fájdalomra és a lépéseim céljára, még mielőtt útközben megcsókolnám a padlót. 

Egyszer, de csakis egyszer engedtem meg magamnak, hogy megálljak néhány másodpercre és megtámaszkodjak a lépcső aljánál, amíg a görcsös hullám nem szelídült újra a derekamba kisugárzó, tompa fájdalommá. Kár volt pihenőt tartanom, ugyanis álmosságtól rekedt, gyanakvó hang hozta rám a frászt. 

- Hová ilyen későn? - fonta össze félmeztelen teste előtt Orion a karjait.

Úgy megijedtem, hogy a gyertyát is majdnem lebillentettem a tartójából. Utána kaptam, de a lefolyó viasz megégetett és felszisszentem.

- Semmi közöd hozzá...sehová...a konyhába - hablatyoltam, ami éppen eszembe jutott. Egészen biztosan nem azok a duzzadó, bronzos izmai zavartak össze még jobban.

Orion megdörgölte az orrnyergét.

- Zyan...Zya, ki nem állhatom a rejtvényeket, rohadt későn van ehhez és pocsékul hazudsz, szóval...

- Akkor csak hagyj békén! - förmedtem rá, hiszen egyáltalán nem voltunk még beszélő viszonyban sem, ráadásul nem akartam magam megadni az újabb hullám fájdalomnak, ami azzal fenyegetett, hogy Rion előtt kelljen meghajolnom.