Csepp a múltból

..11.fejezet..

Másnap meg mertem volna rá esküdni, hogy az első hónapjaiban járó, várandós nő nem émelyeg úgy, mint én. Zillah korán reggel bekopogott, feltápászkodtam, hogy kizárjam az ajtót és egy bögre forró teát nyújtott felém, miközben leült az ágyamra.

– Szarul nézel ki! – jegyeztem meg mosolyogva és beleszürcsöltem a teámba.

– Hidd el! Nálad és Collennál ezerszer jobban nézek ki – dőlt az ágy háttámlájának és belesüppedt a párnákba.

Kis ideig csak élveztük a csendet és próbáltam magam felszívni, hogy a reggelit hányás nélkül ússzam meg.

– Muszáj lemennünk? - nyöszörögtem.

A fejét csóválta.

– Egy ilyen éjjel után jó, ha a bagázs fele lemerészkedik. Nem fogunk onnan hiányozni.

Lehunytam a szemem és hálát adtam a magasságosaknak.

– Mondd csak, mi történt Rion kezével? Láttam, hogy égésnyomot gyógyítasz – kérdeztem, mert nem tudtam elhessegetni a képet magam elől.

– Beszélt neked a Nagyúr arról a béklyóról meg a mágiájáról?

Bólintottam és ezt elegendőnek vette.

– Ahogy én tudom, az a karperec csak annyira elég, hogy a Nagyurat fékezze. A mágia még mindig ott szunnyad benne, viszont ha megpróbálná előcsalni...tekintve, hogy a tűzben rejlik a fő ereje, az pontosan úgy hatna rá, mintha te bevetnéd magad a lángok közé. Egyszerűen megperzselődnél.

Lesápadtam. Thor kalapácsára, el sem tudtam képzelni miféle fájdalom lehetett, hogy Rion saját magát égette meg ennyire. Ebben a fényben már megértettem, miért kiáltott akkorát.

– Gyakran előfordul ez?

– Szerencsére nem. Itt töltött időnk alatt csak akkor történt ilyesmi, amikor teljesen elvakította a harag és képtelen volt uralkodni az indulatain. Olyankor... mintha kimenne a fejéből a gondolat, vagy nem is érdekli, hogy árthat magának. Az a karperec meg a pusztító mágia legapróbb jelére is szorosan rázár. – A copfja végét tekergette az ujjai körül - Gondolom tegnap nagyon kiakasztottad azzal, amit műveltél és ezért tört elő a mágiája. Mondd csak, nem titkolsz semmit, igaz? Ugye nem volt veled annyira kíméletlen, amikor kérdőre vont?

Félrenyeltem a a teám és fulladozva ültem fel. Azt hittem annál jobban már nem éghetett a képem, mint amikor lefeküdtem aludni. Rion kíméletlen volt...nekem esett és elsöpört azzal a bizsergető, vad szenvedéllyel, ami benne tombolt. Eldobtam a méltóságom, a fogságába estem és a karjaiba csúszva követeltem tőle még többet.

– Megérdemeltem – préseltem ki magamból és megsimítottam a járomcsontomon lévő zúzódást, amit a fal okozott. Rionéknak igaza volt...betegesen kerülöm ki a témák lényegét.

– Szívesen segítek eltüntetni – nyújtotta felém a kezét.

– Nem kell, köszönöm! - Utasítottam el és magamra erőltettem egy mosolyt. Kíváncsi voltam, miket idéz fel a látványom a Nagyúrban.

*

A világon semmit! Vagyis ha az egy jel volt, hogy úgy nézett át rajtam, mint én az ablaküvegen, akkor biztosan kiváltottam belőle valamit. Már megint felvette azt a hűvös, nagyúri maszkot és az lett, mint aki mindig is volt. Nagy volt rá az esély, hogy egyszerűen nem is emlékezett semmire, annyira ki volt ütve, mert ugyanazzal a négy szóval kommunikált felém is egész délelőtt, ahogy szokott. "Jó reggelt!, Skol!, Menjetek!".