Csepp a múltból

..10.fejezet..

A következő napra egyértelműen a "gyászos" szó illett a leginkább. Még alig léptem ki a szobám előtti folyosóra, de az a nyomott, csendes hangulat máris rám telepedett, ráadásul még a napot is szürke felhőréteg tompította. A lépcsőn lefelé haladva csak a konyhából kiszűrődő hangok törték meg az egyhangúságot, édes és sós illatok keveredtek, amiket megérezve összefutott a nyál a számban.

A reggeli...hát a reggeli egyenlő volt egy halotti torral. Mindenki maga elé révedve emelte a falatokat a szájához, mintha csak egy újabb átokkal sújtották volna őket, ami még a maradék életkedvüket is kiölte belőlük. Orion sem szólt egy szót sem, csak helyet foglalt és ezzel vette kezdetét az étkezés.

Kizárt, hogy így kibírjam a napot!

Attól féltem, engem is maga alá gyűr majd az a hangulat és akkor végem...

A dolgozószobában újabb órákat töltöttem hangtalanul, bár ezúttal legalább leülhettem a sarokban lévő királykék kanapéra, miközben Rion jegyzetelt és újabb terveket húzott át. Egyedül onnan tudtam, hogy még az eddigieknél is feszültebb volt, hogy mélyeket sóhajtott és néhány másodpercre szorosan lehunyta a szemét.

- Mit húztál ki ezúttal? - törtem meg a csendet. Tényleg érdekelt.

- A hollókat - felelte a tőle nem megszokott, erőtlen hangon. - Azok a madarak mágia útján juthatnának oda, ahová küldöm őket, de be kell látnom, hogy a fővároson túl már nem fognak repülni soha ilyen céllal.

A mellkasomra enyhe nyomás nehezedett és ez fura volt, de tovább kérdezősködtem.

- És mi a következő terved?

Halkan puffant az asztalon a ceruza, amikor Rion elengedte és az orrnyergét dörgölte. Nem is nézett rám, amikor azt válaszolta:

- Egyelőre nincs új tervem.

A lemondó hangsúlya csak még egy lapáttal rátett az általános rossz közérzetemre. Odamentem hozzá, becsuktam előtte a könyvet és rátámaszkodtam az asztalra. Halvány érdeklődés csillant szürke szemében, de alig volt benne bármi más. Nem kellett volna,mégis megtettem a következőt, hogy öntsek belé egy kis életet:

- Majd lesz - mondtam. - Csak szellőztesd ki a kőkemény fejed és biztosan kitalálsz valamit, ami rám nézve megint csodálatos lesz!

Alig észrevehető, halvány félmosoly jelent meg a száján, amikor felállt és így válaszolt:

- Más sem okozna nagyobb örömöt!

*

A nap ezzel a kínzó lassúsággal és csendességgel telt, mindenhová a Nagyúrral kellett mennem, aki rábólintott az végső simításokra, ellenőrizte a Kriegereket, bejártuk az egész, hatalmas területet az erőd körül és annak alsóbb épületeit. Meghallgatta a kéréseket vagy az észrevételeket és mindenkinek elmondta újra, hol és mikor kezdődik a megemlékezés. Lejártam a lábam, de egyértelműen nem az a Nagyúr sétafikált Sárkányvár falai között, mint eddig.

Igazából a sima hétköznapokon nem is lehetett odakint látni, ellentétben a maival, amikor minden percét igyekezett odakint tölteni. Elgondolkodtam...Korábban azt mondta, az ő hibája, hogy az emberei is be lettek ide zárva és bár fura volt a feltételezés, de az jutott eszembe, hogy azért ilyen hallgatag, mert a látottak ellenére sokkal jobban kínozza őt ez a dolog, mint amennyit megosztott velem. Apám mindig azt mondta, hogy az emberek tükröt tartanak elénk és mivel én egy jeges picsa lettem odabent...miért kellett volna, hogy ő is másképp viselkedjen velem?