Csepp a múltból

..13.fejezet..

A dolgozószoba felé haladva minden egyes lélegzetre és lépésre koncentrálnom kellett. A görcseim csaknem megszűntek, mégis képtelen voltam álomra hajtani a fejem. Úgy döntöttem, napkelte előtt még egyszer kockára teszem, hogy Rion vagy valamelyik embere elkap, és ezúttal élve megnyúznak. Biztosan nem a Valhalla várt volna a túloldalon... Igazából meg is érdemeltem volna. Arra készültem, hogy meglopjam Sárkányvár népét. Megint.

A legfőbb oka, hogy beálltam a seregbe, az anyai nagyapám, Calian papa volt. Gyerekként ő próbálta meg féken tartani hajthatatlan természetem és némileg támogatott is. Egy rövid ideig elfogadtam a segítségét, de már fiatal fejjel is tisztában voltam vele, hogy abból a a kevéske pénzből, amit éjjeliőrként keresett az erdészeknél, nem válthatta meg a világomat és egyáltalán nem is akartam, hogy ezt tegye. Na és amikor megbetegedett...nem engedhettem, hogy őt is utcára tegyék, szóval jó pénz reményében beálltam katonának és minden hónapban küldtem neki annyit, amennyi elegendő volt a gyógyítókra és a megélhetéséhez. Akarta vagy sem. Viszont így, hogy már két hónapja Sárkányvárban tengődtem...a szívem minden alkalommal elfacsarodott, amikor Calian papára gondoltam és arra, hogy talán most Garren tartja el. Az én döntésem miatt.

Megjegyeztem, amikor Rion megemlítette, hogy a hollói talán még eljuthatnak a fővárosba és amikor a dolgozójában bezárva töltött órák során Collen egy alkalommal benyitott, megeshetett, hogy észrevettem, van nála pótkulcs és az is, hogy később... nos...kölcsönvettem tőle. Az is előfordulhatott, hogy rájöttem, valójában csak egy reteszt szoktak rázárni, aztán a lehető leghamarabb visszatérve, a falba süllyesztett dobozból kiloptam egy kisebb ezüst érmét. Én szégyelltem magam a legjobban és megesküdtem, hogyha életben maradok, első dolgom lesz az egészet kétszeresen visszafizetni, de egyszerűen nem volt más választásom. Nem létezett olyan opció, hogy ilyen helyzetben hagyom a nagyapám.

Még a levegőt is visszatartottam, amikor a zárba csúsztattam a kulcsot és közben Mindenek Atyjához könyörögtem, hogy ne találjam szembe magamat senkivel odabent. Résnyire nyitottam az ajtót, nehogy nyikorogjon egyet, mert akkor inkább sajátkezűleg vetettem volna véget az életemnek, mintsem valaki rám talál. Még egyszer, utoljára visszanéztem a folyosóra, majd beslisszantam a szobába, leemeltem a festményt a falról és két méretesebb érmét vettem ki mögüle. Grimaszolva, nehogy zajt keltsek visszatettem a képet, bezártam az ajtót, majd a mosókonyha felé iramodtam, hogy elrejtsem a kulcsot Collen egyik használt nadrágjában. Arra gondoltam, hogy az asszonyok majd visszaadják neki, Őbunkósága meg azt hiszi, hogy benne felejtette.

Óriási kő esett le a szívemről, hogy sikerült újra - egészen könnyen - véghez vinnem ezt az undorító dolgot. A kis ezüstök húzták a nadrágzsebem és a szobám felé vettem az irányt, hogy elrejtsem őket az egyik padlódeszka alá. Úgy gondoltam, napnyugta után lesz a legtöbb esélyem elküldeni és Zillah szerencsére tett rá említést, hogyan is érnek célpontot ezek a madarak. Ha ez is volt az utolsó ilyen tettem az életemben, a lehető legnagyobb összeget emeltem el, aminek jó ideig ki kellett tartania, hogy fedezze a nagyapám kiadásait.

Halálra rémültem, amikor felérve a saját emeletemre, Collenba botlottam. Az ablakon át beszűrődő, ébredező fény bearanyozta szorosan fonott haját. Visszacsúsztattam magamra a dühös álarcom és elnyomakodtam mellette, de megfogta a karom és nem eresztett.

- Szeretnék veled...

- Nos, én meg nem szeretnék veled semmit sem! - húztam ki karomat az övéből - Egy igazi barom vagy Collen!

Mélyet sóhajtott és a szakállát vakargatta.

- Azt hiszem ez teljesen jogos a tegnapi után.

- Jogos? - vontam fel a szemöldököm. - Tudod, mi lenne a jogos? Ha fognám magam és lelépnék innen, mert senkitől – hangsúlyoztam - senkitől nem vagyok hajlandó elviselni ezt a szintű ordibálást.