Halál sötét zúga - A Kaszás

Múlt

* Kaszás szemszögéből *

Aznap éjszaka amikor eldöntöttem, hogy kihívom a lelkét, valami olyan szokatlan dolog történt, ami még nagyobb problémára ad okot. Amikor elkezdtem a folyamatot, egy emléképnek mondható valami hasított belém. Ebben már csak az a legrosszabb, hogy nekem nincsennek emlékeim. Mindig is annak tudatában léteztem, hogy én sosem voltam halandó és a 2. típusba tartoztam. Azaz eleve időzítőnek születtem. Ebben a vízióban egy fiatal lány szólingatott. William nevet használta rám. Talán az 1750-es években jártunk, egy szegény kis faluba. A lány 17 éves körül lehetett, és világos rózsaszín kopott ruhát viselt, a cipője szakadt volt. Ez a bizonyos fiatal halandó szorosan magához ölelt, és egy olyan emberszerű érzés fogott el, amit itt a Földön a halandók csak szerelemnek emlegetnek. 

Nem vagyok képes elvenni az életét. Nem vagyok képes kijavítani a hibám, és e mellett úgy tűnik, hogy valaki eltitkolta, hogy nekem valójában már volt egy életem. Egy olyan élet ahol voltak érzéseim, nem úgy mint most. Üresen kongok, és még ha nagy nehezen ki is bírok magamból facsarni egy kis érzelmet, az sosem pozitív. 

Rosmery rá szállt a vállamra, és neki látott az elmúlt 2 nap helyzetjelentésének. Úgy tűnik az emberlány halálra van rémülve, de ettől függetlenül mégis keresett engem. Éreztem, hogy halvány mosolyra húzódik a szám automatikusan. Talán ez volt az első mosoly amit 200 év alatt ejtettem.

Bátor... 

Rosmery furcsán kezdett el méregetni. 

- Úgy tűnik lesz egy kis elintéznivalónk ma. - néztem a fekete hollóra, aki örömébe egy kört repült a fejem fellett. - Meglátogatjuk a legidősebb időzítőt. - erre a kijelentésemre már kevésbé volt boldog, és ellenekezésbe kezdett. Tudom, hogy mitől tartott. Ha legidősebb időzítő megtudja a titkom, miszerint megmentettem egy halandót, akkor a Teremtő is megtudhatja azt könnyedén. Mivel elhatároztam magam, Rosmery tudta, hogy semmivel sem fog tudni megállítani. 

- Jössz, vagy maradsz? - szegeztem felé a roppant egyszerű kérdésem. A madár kómotosan visszarepült a vállamra, míg én megnyitottam egy kaput, ami az időzítők gyülekezőhelyére vezetett. 

Egy hatalmas csiga lépcső tárult elém. Talán 10.000 lépcsőfokos volt. Egy halandó ezt már biztosan nem tudta volna megmászni egykönnyen. Egy kevés időmbe telt, míg felértem a tetejére és 2 oroszlán szobor fogadott engem. Hogyha valaha erre a rejtett helyre keveredik egy halandó, és átlépi az oroszlán szobrok közti területet, azonnal meghal, úgyanis ez a hely maga a halál.

Egy hatalmas szürke acél ajtó tárult elém, a kopogtató használata után nyikorogva kitárult a kapu, és a világ legiősebb időzítőjével találtam szembe magam. 

- Micsoda meglepetés. Nem sokszor kapok látogatókat, mióta már csak felügyelek. És milyen unalmas is. - horkantott fel és őszes szakálát megsimította. 

- Elnézést, ha megazvartalak. - vettem le a kalapom.

- Nagyon örülök, hogy jöttél. - bólogatott. A legidősebb időzítő minden más időzítőt ismer pontosan, és mindenkiről tud mindent. Végig simította a fekete hosszú kabátját, és kérdőn nézett rám. - Gondolom nem csevegni jöttél a Föld időjárásváltozásáról, nem de? - szegezte fel a szúrós kérdést. Szemeivel már-már faggatni kezdett. 

- Miért nem tudtam arról, hogy nekem már volt egy életem? - tettem fel célegyenest a kérdést, mire Rosmary idegesen elkezdte csapokodni a szárnyait a vállamon. Bizonyára több tisztelettel kellett volna feltennem a kérdést, de ez most a legkevésbé sem érdekelt. 

Az idős kaszás elkezdett dünnyögni, és hümmögni, majd felnevetett. 

- Mikor eljön az idő, mindenre választ kapsz majd. - zárta le a kérdésem ezzel a semmitmondó válasszal. 

- Nem egy perc volt mire megtettem az utat ide, Uram. - próbáltam tiszteletteljesebb lenni Rosmery hatásására. - Semmi nem volt fontos számomra a létem során eddig, de ami most történik velem, nem tudok válaszok nélkül maradni. - mondtam szigorúan és álltam a vezető tekintetét. 

- Te nem ember vagy. - nevetett fel. - Az időzítőknek nincs szükségük válaszokra. Minden más majd jön magától. - mondta és végül a sötét ködben felszívódott. Ha most lennének emberi érzéseim ideges lennék. De e helyett semmit nem éreztem. Beletörődtem, hogy itt nem fogok tudni választ kapni. Rosmery csüggedten rám nézett, amolyan "én megmondtam" tekintettel, hogy ne jöjjünk ide. Egy újabb kaput idéztem, ami a Földre vezetett, pontosabban a halandó lány lakására. 

* Adele szemszögéből *

A nappaliban zajt hallottam. Egy csörömpölést, mintha valaki neki ment volna az elmosogatott tányéroknak amik a kicsöpögtető tálcán foglaltak helyet. 

Ő az...

A szívem a torkomba ugrott, és lassan elkezdtem a párnám alá benyúlni a fanyelű késért. A késen pihentettem a kezem a párna alatt, míg egyre közelebb hallottam a lépéseket a szombámhoz. Egy sötét alak benyitott, míg én úgy éreztem magam mint egy zsákmány, akit most ebben a pilanatban fognak levadászni. Remegtem a félelemtől. 

- Ne próbálkozz a késsel. Nincs értelme. - lépett be, és halottam meg a rekettes férfi hangját. 

- Mit akarsz tőlem? - suttogtam elcsukló hangon. 

- Már nem próbállak megölni. Szóval ne félj tőlem. - mondta egyhangúan, és nem éppen meggyőzően. 

- Mégis miért akartál megölni? - szegesztem fel ijedten a kérdést. - Ha pénz kell, adok amennyit csak akarsz! - fakadtam ki. 

A férfi szarkasztikusan felnevetett, majd letette a kalapját az íróasztalra, és pár fekete fürtje így a szemébe lógott. Igazán tökéletesnek nézett ki. 

- Még mindig azt hiszed, hogy ember vagyok? Ez kicsit megnevettet, ne haragudj. - mosolyodott el cinikusan, és elkezdett közelebb jönni. 

- Ne gyere a közelembe! - visítottam, és kirántottam a párnám alól a kést. Éreztem, hogy a sós könnyeim folynak le végig az arcomon. A testem egyre inkább remegett, és már nem tudtam tovább hátrálni. Megint a falhoz lettem szorítva, úgy mint legutóbb. A kést felé tartottam, de nem bírtam megszúrni. Minden izmom elernyedt, és már arra készültem, hogy én itt és most meghalok. Nem lesz olyan szerencsém, mint a múltkor.  

A férfi megragadta a csuklómat, amiben a kést fogtam és maga felé irányította. Kimeredt szemekkel néztem rá. Egy hirtelen mozdulattal megrántotta a karom, és a kés belefúrodott a vállába. Felsikítottam és lecsúsztam a padlóra. Nem tudtam mi történik, egyre jobban eluralkodott rajtam a pánik és a félelem.  A férfi szintén leguggolt velem szemben, és kirántotta a kést a vállából. Az arcvonásai cseppet sem mozdultak meg. Nem érzett fájdalmat. Minden arcszögletét vizsgáltam, amennyire csak láttam a könnyeimtől de semmi. Ami ezután következett, az még inkább kiverte a biztosítékot. Lassan leemeltem a tekintetem az arcáról és a késre pillantottam. Fekete folyadék csordogált végig a késen. 

- Most már érted, hogy miért nem kell a pénzed? - lágyult el a hangja. 

- Mégis hogy lehet ez? - dadogtam és a kezem a számra tapasztottam. Éreztem, egy nyomást a fejembe. Talán sokkot kaptam, úgyanis már csak az maradt meg, hogy a testem elernyedt és egy kéz akadályozott meg abban, hogy ne verjem be a padlóba a fejem.