Halál sötét zúga - A Kaszás

A pokol bugyraiban 2.

*Kaszás szemszögéből*

Rosmery vészjelzően csapkodott a szárnyaival, miközben a vállamra repült. Épp egy fiatal férfi lelkét gyűjtöttem be, aki egy tragikus autóbalesetben hunyt el.
Elijah elrabolta a halandót, és feltehetőleg a pokolba vitte magával. Azonnal megidéztem Elizabethet, mivel még ha fel is forgatom az egész poklot, az is minimum egy napba telne egyedül. Egy kis segítséggel már csak fél nap maximum. Legszívesebben most ebben a pillanatban, porrá égetném a szőke démon fajzatot, de tudtam, hogy azzal csak rontanák a helyzetemen. Elizabeth boldogan beleegyezett a keresésbe. Természetesen nem az emberlány miatt, hanem Elijah volt a fő ok.
Ahogy át léptem pokol kapuján, rengeteg jelentéktelen fajzattal találtam szembe magam. Unottan végig mertem őket, és épp mentem volna tovább, de az egyik volt olyan bátor, hogy elállja az utamat. A mamlasz.

- Mégis mit keresel itt, kaszás? - mormolta és szarvakat növesztett. Az egész szeme éjfeketére borult. Támadó állást vett fel. A többiek bolondul követték.

- Szerintem az legyen az én dolgom. - egy szarkasztikus mosolyra húztam a szám, és a tenyeremet erőteljesen rá tapasztottam a homlokára. Abban a pillanatban felrobbant a démon, és égő hamvai szórták be a levegőt.
- Még valaki ? - néztem körbe, de úgy tűnt a többi fajzatba szorult egy kis ész, hogy ne menjenek szembe egy dühös kaszással. Leszögezett fejjel visszavonultak, és szabaddá tették az utam.
Végre most éreztem magam úgy, hogy létezem. Egyre jobban kötődni kezdtem automatikusan az emberlányhoz, így az érzelmeim is elképesztő fejlődésen mentek keresztül.
Mérgesen tovább trappoltam az 50 fokos melegben. Akár egy sivatagba lettem volna, olyan sivár volt.
Rosmery visszajött hozzám, egy öröm hírrel miszerint Elizabeth megtalálta a démon fajzat laktanyáját. Hagytam, hogy a fekete hollóm mutassa az utat.

- Biztos, hogy ez az ? - léptem az időzítő társam mellé.

- Na ná! - csillantak meg a bosszútól a szemei, és a kezeit felemelte, hogy felégesse a kastélyszerű épületet.

- Várj. Adele valószínűleg bent van. - mondtam és az irányt az épület felé vettem.

- Olyan ünneprontó vagy. - szólt utánam Elizabeth, és csüggedt várakozásba kezdett.

- Amint kihoztam, úgy égeted el a helyet, ahogy akarod. - szóltam utána nem törődve, hisz ha valóban megteszi az már nem az én problémám lesz.

* Adele szemszögéből *

A vacsora közben egy falatot sem ettem. Teljesen elment az étvágyam. Azt kívántam, bárcsak inkább meghalnék, minthogy itt maradjak még egy napot. Rájöttem, van rosszabb dolog a halálnál. És pontosan ez a hely az. Az asztalt elhagytuk, és Elijah egy tágas szobába vezetett be, ahol egyedül lehettünk. Egy fokkal jobb volt, hogy nem kellett a többi démon pofáját néznem.

- Itt sokkal gyorsabban telik az idő, mint a Földön. - kezdte Elijah és leült a szobában lévő franciaágyra.

- Ezzel azt akarod mondani, hogy még egy ideig itt leszek? - néztem rá mérgesen, mire Elijah felnevetett és megpaskolta az ágyat maga mellett.
Visszautasítóan megráztam a fejem.

- Miért vagy ilyen, makacs? - kérdezte már erőteljesebben és felpattant az ágyról.

- Nem bízom benned. - vágtam rá.

- Pedig 12 évvel ezelőtt, bíztál. - mondta és lassan elkezdte megtörni a köztünk lévő társaságot.   - Volt egy kedves szőke fiú a szomszédodba, akihez mindig menekültél ha apád kezet emelt rád, vagy nem így volt ? - mondta és gúnyos mosolyra húzódtak az ajkai.

Megfagyott az ereimben a vér. A szívem a torkomban ugrott, hiszen valóban volt egy szomszéd kisfiú akkor. Kék szemű volt, akárcsak Elijah és ő volt az egyetlen aki egész életemben a tenyerén hordozott a kedvességével. A számhoz emeltem a kezem, miközben ezernyi gondolat cikázott át az agyamon. Ha jobban belegondolok irtózatos hasonlóság van köztük.

- Azt akarod mondani, hogy te.. - kezdtem, de nem voltam képes folytatni.

- Igen. - szakított félbe Elijah és intenzíven a szemembe nézett, és megtörte a maradék távolságot is köztünk. Ahogy ő lépdelt, én úgy hátráltam, végül a falnak ütközött a hátam. Nem volt több lehetőség a menekvésre.

- Sokkal régebb óta ismerlek, sokkal többet tettem érted, mint az a rühes kaszás. - kelt ki magából, és a falhoz szorított. Beletúrt idegesen szőke hajtincseibe. - Én azóta várok rád. - mondta és a hüvelykujjával végig simította az alsó ajkam.

Nem akartam, hogy közelebb jöjjön. Egyfajta undor fogott el. Megijesztett. Már nem tudtam azt az idegesítő, de mégis jóképű férfit látni benne. Elborult az agyam, és erőteljesen próbáltam ellökni magamtól, de ő olyan szilárdan támaszkodott felém mintha acélból lenne.

- Ne utasíts vissza, mégegyszer. - kérlelt és éreztem a leheletét a nyakamon. Az adrenalin szintem az egeket súrolta, és könyörögtem, hogy engedjen el a szorításából.

- Most kedves leszek, és hagyok neked időt, hogy meghozd a döntésed. - mondta, és szép lassan elengedett. A hangjában egyszerre éreztem gyöngédséget, de egyben fenyegetést is.

- Mostmár haza akarok menni. - nyögtem ki, és éreztem, hogy a könnyeimtől alig látok. Ebben a pillanatban, az ebédlőben mondható helységben dulakodás, és kiabálás hallatszódott. Elijah vészjóslóan felkapta a fejét. Ebben a pillanatban, egy démon repült be a hálószobába, betörve maga előtt az ajtót. Fájdalmasan felordított a földön. A kiszakadt ajtó felé pillantottam és megláttam őt. Markánsan összeszorította állkapcsát, és fenyegetően nezett Elijah irányában. Nem tudtam uralkodni magamon, mintha nem én parancsoltam volna a testemnek. Oda futottam az időzítőhöz, és szorosan átkaroltam. A mellkasához tapasztottam az arcom, miközben éreztem, hogy izmai megfeszülnek. Kitört belőlem a sírás. Annyira vártam rá, hogy értem jöjjön, hogy alig tudtam elhinni, hogy valóban itt áll. Éreztem, hogy egyik kezével megsimogatja a hátam.

- Sajnálom, amiért nem tudtam rád jobban vigyázni. - hallottam meg a gyöngéd hangját. Kétségbeesetten megráztam a fejem, és továbbra sem engedtem el. Mindkét kezemmel szorítottam hosszú fekete kabátjának az anyagát, mintha az életem múlna rajta.

- Hát, ez valami gyönyörű látvány. - hallottam meg Elijah szarkasztikus hangját. - Egész gyors voltál. Gondolom az a ribanc a segítségedre sietett.

- Az a személy, akit most ribancnak neveztél épp most füstöli fel a kastélyotokat. - mondta egyhangúan a kaszás. Lassan elengedtem a ruháját, de olyan szorosan simultam hozzá a félelem miatt, hogy már kezdtem zavarba lenni. Elijah arca eltorzult, és idegesen kiviharzott. Még mielőtt kiment utoljára rám nézett, és biztosította, hogy még találkozunk.

- William. - hallottam meg az időzítő hangját. Kérdőn néztem rá, mert sehova se tudtam rakni, hogy miről beszél. - A nevem William. - mosolyodott el enyhén. Ahogy belefúrta a sötét íriszeit az enyémbe, pillangók törtek fel a gyomromba.

- Igazán illik hozzád. - mosolyodtam el.

Ebben a pillanatban, megragadta William a csuklómat, és kifelé húzott.

- Mennünk kell. - mondta sietősen. Már csak annyit láttam, hogy elkezdett füstölni az épület, és büdösség ütötte meg az orromat.

Valóban nem blöffölt azzal, hogy porig ég a hely. Szorosan a nyomában voltam, míg ki nem értünk az épületből. Legnagyobb meglepetésemre Elizabethel találtam szembe magam.

- Ugorjuk most át ezt a részt, rendben?  Igen, igen és igen. - válaszolt cinikusan az összes kérdésemre amit csak a fejembe tettem össze.
Összeállt a kép, hogy 2 napja miért telepedett úgy rám, és e-közben miért nem volt William a láthatáron. Őt bízta meg, hogy vigyázzon rám. Kicsit lesokkolódva pillantottam az időzítő irányába.

- Mondd, hogy Emily ember. - kérleltem, mert már azon sem lepődtem volna meg, ha ő sem az emberek csoportját erősítené.

- Ő 100%-osan halandó, ne aggódj. - nevetett fel kissé az időzítő, miközben én szorosan átöleltem a felkarját a megkönnyebbüléstől.