Halál sötét zúga - A Kaszás

Bárcsak, az enyém lennél

2.évad 4.rész

*Adele szemszögéből* 

A múlt éjszaka semmit sem aludtam. Egyszerűen nem tudtam elaludni. Nem voltam biztos benne, hogy azért mert ez volt az első éjszaka ahol William nem őrizte az álmomat, vagy pedig mindenáron rá akartam jönni, hogy miért csillogott fájdalom a szemeiben. Csak forgolódtam, addig amíg a reggeli ébresztő meg nem szólalt. Idegesen nyúltam a vibráló telefonért, és nyomtam meg a szundi gombot már másodjára. Ha az éjszaka nem jött össze legalább, egy 20 perc alvást csak megérdemlek. A harmadik vibrálás előtt anya hangos kiabálása szakította félbe az utamat az álomvilág felé. Nagyot nyútózkodva kikeltem az ágyból, és a fürdő felé vettem az irányt. A szem alatti fekete karikáimra tettem egy kis korrektort. Mindjárt jobb. Felöltözve léptem ki a szobám melletti fürdőből, és még utoljára bekukkantottam  a szobámba, hogy hátha meglátom az én helyes őrzőmet. Csalódottan csuktam vissza szobám ajtaját. Nem volt ott. 

Lesiettem a lépcsőn, és anya pont egy adag rántottával kínált, de csak annyit morogtam, hogy nem vagyok éhes, és felkaptam az elegáns hátitáskám és ki siettem a házból. A kertünk előtt ott állt Gabriel sötétkék terepjárója, és hangos dudával hívta rá mégjobban a figyelmem. A legelső percetől kezdve tudtam, hogy Gabriel sem az emberek csoportját erősíti. Ezt nem is titkolták, hisz az első találkozásunkkor már megpillanthattam hófehér gyönyörű szárnyait. Gabriel egy 35 éves férfi képe mögé rejtőzött. Magas volt, markáns állkapoccsal és egy kicsit kleoros bőrrel rendelkezett. Haja rövid volt, és gyönyörű sötét kék szemeit kiemelte a bőre. 

- Pattanj be, kislány. - üdvözölt kellemes hangvétellel. 

- William lepasszolta a babysitterkedést? - kérdeztem cikusan, miközben beszálltam az anyósülésre. Egy kicsit csalódott voltam, hogy még mindig nem bukkant fel, ezért szegény Gabrielen kezdtem levezetni a dühömet.

- Szó sincs erről. - nevetett fel, és beindította az autót. - Csak dolga akadt. - tette hozzá. 

- 17 évig nem akadt dolga, de pont most mire közlök vele valamit amit nem szeretne hallani, hirtelen eltűnik. - dünnyögtem mérgesen. 

- Biztos csak véletlen egybeesés. - nyugtatott Gabriel, és lekanyarodott a gimi felé vezető utcára. - De viszont mától kezdve, a szomszédban lakok. - vigyorgott.

- Akkor tényleg lepasszolt neked. - néztem rá kétségbeesetten. 

- Nem. Semmi közöm nincs hozzátok. Egy kicsit több ideig leszek a Földön, így nem árt ha jobban álcázom magam. - magyarázta meg. - A gyakorlat teszi a mestert. 

- Szerintem már ígyis elég jól tudod, hogy hogy viselkednek az emberek. - pillantottam rá elismerően. 

- Ezt bóknak veszem. - mosolyodott el, és leparkolt a gimnázium épülete előtt. 

- Mikor jön vissza? - már  most kezdtem érezni a hiányát. 

- A nap végére. - csicseregte kellemes hagvétellel, és amint kipattantam a terepjáróból, fütyülészve tolatott ki a parkolóból és még utoljára intett, majd elhagyta a környéket. 

A mai nap is reménykedtem, hogy majd felbukkan valamelyik órámon. Nem terveztem panaszkodni neki, csak látni akartam. Nagyon látni akartam. 
A nap végére a barátommal, Dave-vel léptem ki a suli kapuján. Magas, sármos, és nagyon udvarias. Szerettem vele lenni. De valahogy összehasonlíthatlan volt vele mint Willel. Willnek sokkal jobban megtudtam nyílni, persze ezt annak könyveltem el, hogy ő már kiskorom óta mellettem van. Dave ragyogó zöld szemeit rám emelte, majd egy mosoly kíséretében összekulcsolta a kezét a kezemmel, és úgy sétáltunk hazafelé. Ellenkeztem, hogy nem muszáj elkisérnie, de ő ragaszkodott hozzá.