Megbocsátás

101 6 0
                                    


*Adele szemszögéből*

Tudtam, hogy mostantól minden más lesz. Mióta tudatosult bennem, hogy bizony létezik Pokol, Menny, és persze a hozzájuk köthető lények sokasága. Tudtam, hogy mostmár nem mehetek csak úgy ki egyedül az utcára. És sajnos elég rossz dolog volt, hogy Elizabeth, aki a legnagyobb meglepetésemre, szintén időzítő, felégette Elijah családjának lakóépületét. Ezek után biztos vagyok benne, hogy mégjobban berágtak az időzítőkre, és bizony rám is. 
Emily rengeteg SMS-t hagyott nekem, amire még nem volt energiám válaszolni. Mióta visszajöttem onnan a tüzelő sivatagból, rájöttem, hogy hiába akarom, akkor sem folytathatom ott az életem, ahol abbahagytam. Nem beszélve arról, hogy Elijah a közelben van, akinek nem áll szándékában lemondani rólam. 
Ahogy magamra engedtem a meleg tust, csak Williamre tudtam gondolni, miközben legbelül éreztem, hogy már épp ott van a hálószobámba. A legutóbbi alkalom volt a legelső, amikor megölelhettem. Amikor szorosabb testi kapcsolatba kerültünk. A gyomromban megint felszálltak a pillangók, és önkéntelenül csak vigyorogtam, mint a tejbetök. A levendula illatú tusfürdőt lemostam magamról, majd a hajsampont is a világos barna fürtjeimről. Olyan sokáig készülődtem, mintha a saját esküvőm lenne ma. Az őrült gondolatomra megráztam a fejem, majd magamra öntöttem az arany színű hálóingemet, alatta egy csipke bugyival, és kifelé indultam. A hajamat nem szárítottam meg, inkább hagytam, hogy ma magától száradjon meg. 

- Az emberek mindig ilyen sokáig tisztálkodnak? - hallottam meg unott hangját. 

- Nektek nem kell? - kérdeztem meglepetten. 

- Ha nem az emberi alakunkat használjuk, akkor természetesen nem. - enyhén felnevetett.

- De most azt használod. - vágtam rá. Láttam, hogy a tekintét elkapta az arcomról, és mintha egy kicsit zavarba lett volna, amiért arra céloztam, hogy nyugodtan fürödjön itt. 

- Van lakhelyem. Most is csak miattad vagyok itt. - dünnyögte az orra alatt, és a polcomon lévő könyvek címét kezdte nézegetni. 

- Valami baj van? Olyan szokatlan vagy. - nyögtem ki. Úgy tűnt valami nincs rendben. Mondjuk már semmi sincs rendben az életemben, de ez most más volt. Volt valami, amiről én valószínűleg nem tudok. 

*Kaszás szemszögéből*

Ahogy az ujjaimat végighúztam Adele könyvsorozatán, úgy viselkedtem, mint egy ember. Időt akartam nyerni magamnak. A halandók általában akkor húzzák az időt, ha valami negatív dolgot kell közölniük. Valami oknál fogva, én sem voltam különb. Egész nap azon gondolkodtam, hogy mondhatnám el neki, hogy a következő lélek, akit be kell gyűjtenem, az a bántalmazó apja. Bántalmazó de mégiscsak az apja, aki felnevelte. Tudtam, hogyha elmondom az nagyon megfogja viselni, és még egy ráadás is lenne a történtekre. Arra is gondoltam, hogy nem szólók neki, és csak elvégzem a munkámat. De ezt sem tartottam helyesnek. Leültem az ágyával szembeni székre, és gyengéden próbáltam mondani, hogy ő is üljön le, de nem tette. Idegesen elkezdett fel-alá járkálni előttem.

- Mondd el. - mondta hározottan, és láttam, hogy az ujjbegyeit morzsolja. 

- Az apád, Richard Brook. Elérkezett az ideje. - mondtam gyengéden. Legalábbis próbáltam. A lány arca eltorzult. Leült az ágyra, és a fejét a kezeibe temette. 

- Mi a halál oka? - nyögte ki, és remegő ajkakkal rám nézett.

- Demencia. 

- De még csak 52 éves! - kiáltott fel, mintha azt akarná mondani, hogy ez lehetetlen és hogy tegyek valamit ellene. Könnybe lábadt szemekkel pásztázott.

- A demencia főként a 45 és 65 éves kor között jelentkezik. - Sajnálom, Adele. 

Megrázta a fejét, majd az éppen kibuggyanó könnycseppet letörölte a szeme sarkából.

- Jól vagyok. Minden okés. Amúgysem tekintettem apaként rá. - bólogatott, mintha ezzel magát próbálta volna meggyőzni. Csüggedt tekintettel, figyeltem ahogy próbálja elszorítani a feltörekvő érzelmeket. 

- Ha szeretnél vele utoljára találkozni, elkísérlek. - mondtam, és vártam a reakcióját. 

- Nem. Nem kell. - csuklott el a hangja. Nem bírta tovább. Keserű könnyek lepték el az arcát, és úgy sírt mint egy csecsemő. Az emberek ilyenkor egyedül szeretnek lenni. Az lenne a helyes, ha hagynám, hogy megeméssze a hírt nélkülem. De én nem ezt tettem. Lassú léptekben oda álltam a lánnyal szemben és karjaimba vontam. Lágy érintésekkel simogattam a hátát, míg ő jobban belefúrta az arcát a fekete ingembe. Talán percekig így voltunk. Hagytam, hogy ez a halandó teljesen megbolondítson, elkábítson és megőrjítsen. 

Másnap az autóban ültünk, és a hosszú autópályán Adele szülővárosa felé tartottunk. Természetesen meggondoltam magát, amit már tudtam, abban a pillanatban, hogy elsírta magát. Megérkeztünk a házához ahol lakott. Erre még én is emlékeztem. A baleset után rengeteget sírt, és vívódott önmagával. Mindennap álomba sírta magát, legalább egy évig, utána felvették a színészeti egyetemre, és elkezdett jobb fordulatot venni az élete. 18 éves korára kollégiumba ment, és megszakította a kapcsolatot az apjával. 
A fehér műanyag bejárati ajtó mellett volt egy csengő. Azt megnyomva, egy 40-es éveiben lévő szakápoló nyitott ajtót. 

- Márt várta magát. - mosolyodott el a nő. Nem szóltunk, hogy jövünk, de feltehetőleg, már képről felismerte őt. 

Adele egy pár percig hezitált mielőtt belépett. Lassú léptekkel elindult az apja felé, aki egy barna bőr fotelben ült. Még visszanézett rám, amire én bízatóan bólintottam. Megálltam az ajtó küszöbnél, és onnan figyeltem az eseményeket, az ápoló társaságában. 

- Adele! - szólalt fel meglepetten az öreg. 

- Itt vagyok apa. - mondta keserűen az emberlány. Az "apa" szót elég nehezen sikerült neki kiejtenie. 

- Én... sajnálom. - nyögte ki a férfi, és a kezét a lánya kezére tette. - Nem kellett volna téged hibáztassalak. Bocsáss meg, amiért csúnyán bántam veled. Bár, tudom, hogy megbocsájthatlan. - fejezte be vallomását.

A középkorú férfi szavai őszintének érzékeltem. Adele halkan figyelte az apja minden mozdulatát. 

- Már nem haragszom. - mondta lágyan, és megsimította az apja kezét, utána el is engedte abban a pilanatban. Valószínűleg még mindig idegen érzés volt ez neki. Sosem kapott szeretet. Pár perc néma csend után, a férfi ránézett kimeredt tekintettel a lányra. Csúnyán összehúzta a szemöldökét. 

- Meredith! Miért van itt ez a nő? Azonnal tűntesd el innen! - ordibált a szakápolónak miközben felénk nézett. Adele kétésbeesetten az apjára nézett, majd az ápolóra.

- Mi ez az egész? - mondta remegő ajkakkal. 

- Alzheimer-kór miatt van ez. Kérem, ne vegye a szívére. - szaladt oda az ápoló a férfihez. 

- Nem akarom itt látni! Megölte a feleségem! - sipánkozott. Adele felpattant az apja mellől, és kiviharzott a szobából. A lány után mentem, aki háttal állt nekem.

- Itt az idő. - rátettem a kezem a vállára. 

- Rendben. - mormogta alig halhatóan, és éreztem, hogy nem sok tartja vissza a mentális összeomlástól. Az ápolónő kisietett hozzánk, és próbálta megvigasztalni. Addig, én lassú léptekkel beléptem a szobába, és szembe néztem a férfival. Tudta ki voltam. Arca eltorzult, ajkai összepréselődtek, tekintetében félelem pompázott. Akik az utolsó lépcsőfokon állnak, megérzik a halál szagát. Tudják, hogy mikor jön. Rátettem a kezem a homlokára, és kihívtam a lelkét. Nem élt példamutató életet, így a purgatórium irányába kellett küldenem. Még utoljára láttam, hogy visszanéz a lányára. A fotel mellett egy gépre volt kötve, ami a monitoron mutatta a vérnyomását és a vérkeringését. Hangos sípszó töltötte meg a teret. Leállt a szíve, és a lelke végleg elhagyta a testét. Adele összecsuklott, míg az ápolónő, mellettem futva suhant át, és megkezdte az újraélesztést. Kár, hogy hiába. 

- Indulhatunk? - nyújtottam ki a sírva guggoló lány felé a kezem, aki könnyes szemekkel felnézett és a kezével megfogtam az enyémet, míg én elkezdtem kifelé vezetni. A keze jéghideg volt. Maga elé bámult, mint egy szobor, és próbálta feldolgozni azt, hogy az apja nincs többé. 

Halál sötét zúga - A KaszásOù les histoires vivent. Découvrez maintenant