Halál sötét zúga - A Kaszás

A pokol bugyraiban 1.

*Adele szemszögéből*

Már két hete nem dolgoztam. Egyre jobban kezdett hiányozni a munkám. Lehet, hogy megvoltak számolva a perceim, de mégsem akartam a madárkalitkámba azt eltölteni. Rengeteg időt töltöttem az időzítővel. Volt időm egy picit jobban megismerni, már amennyit elárult magáról. Még mindig olykor titokzatosan viselkedett. De éjszakára sosem hagyott magamra. Felemelő érzéssel töltött el, hogy ő ott volt velem, és vigyázott rám.

Kiszálltam a fekete autómból, és a forgatás helyszínére igyekeztem.

- Eléggé eltűntél. - ért oda mellém Elijah, és kíváncsian várt a válaszomra.

- Igen, sok dolgom volt. - szegeztem le, úgyanis még mindig arra tudtam gondolni, hogy elég ijesztőnek tűnt mikor Elizabethel beszélt.

- Azt el tudom képzelni. - mondta szarkasztikusan.

- Valami bajod van velem? - mondtam, nem épp kedves hangnembe. Felidegesített a szarkazmusa. Lekezelőnek véltem.

- Nem veled van a bajom. Csak tudom, hogy kivel töltötted az éjszakákat. - vágta rá keserűen, míg bennem megfagyott a vér. Honnan tud az időzítő létezéséről?

- Mégis miről beszélsz? - tagadtam. - De még ha valakivel voltam is, ez nem a te dolgod. - mondtam mérgesen, majd egyszer csak a keze rásimult a karomra, és berántott egy kapun át. Hirtelen forróság öntött el. Mintha se perc alatt, az időjárás 21 fokról 40-re ugrott volna át mikor átléptünk a kapun. Zavarodottan néztem magam elé.

- Szeretném, ha az én világomba is bepillantást látnál, és utána választanál. - mondta nyugodtabb hangnemben.

- Most meg miről beszélsz, Elijah? - néztem rá csüggedten, hiszen egyre jobban nem értettem ezt már. Nem tudtam, hogy miről beszélt. Miért kéne választanom? Eddig csak a cipőm sarkát bámultam, de mikor felnéztem elakadt a lélegzetem.

- Hol vagyunk most? - néztem rá ijedten. Fokozatosan elöntött a pánik.

- Az én világomban. Úgyanis, én is megtudlak védeni nem csak ő. - húzta el a száját és karon ragadott.

- Engedj el! - kiabáltam rá, de nem engedett. Elkezdett végig vonszolni egy aszfaltos úton. Nagyon megijesztett az erőszakos viselkedése. Addig vonszolt míg nem fura utcák tárultak a szemem elé. De ezek az utcák korántsem emberiek voltak. És nem is emberek töltötték be az utcákat. Az emberek nem viselkednek így. Az egyik utca sarokra pillantottam, ahol gusztustalan obszcén jelenet tárult elém. Egy férfi falhoz nyomta a partnerét és lehúzott nadrággal tolta bele a merevedését a nőbe, aki kéjesen sikoltozott. Az utca másik végén fekete szemű, de mégis embernek kinéző lények ütötték egymást. A tudatomban egyre inkább realizálódott, hogy ez nem a Föld és ezek valójában nem emberek. Ijedten automatikusan belekapaszkodtam Elijah karjába, úgyanis nem szeretném, hogy amiket most láttam, az megtörténjen velem is.

- Tudom, hogy jelenleg ez most nem éppen kedvedre való, de hidd el van itt is sok más jó dolog -mondta lágyabban, de ez egyáltalán nem nyugtatott meg. Haza akartam menni. Legbelül már keservesen kiáltoztam az időzítő után, hogy mentsen meg. Egy hatalmas kastélynak kínéző épülethez értünk, ahol nyikorogva kinyílt a vaskapu, és azzal a férfival találtam szembe magam, aki még azzal fenyegetett, hogy kijavítja a hibát, és megöl.

Wortolux.

Erősen rántottam egyet Elijah karján. - Ő megakar ölni. Kérlek, had menjek vissza! - már sipánkoztam neki.

- Fiam! De örülök, hogy látlak. És látom, társaságod is akadt. - húzta perverz mosolyra ajkait az öreg.

Fia? Itt tört el a mécses. Az időzítő szerint Wortolux egy démon, és ez a démon valami, most a fiának hívta Elijah-t, ezt leszámítva egy iszonyatosan meleg helyen vagyok, ahol rengeteg obszcén dolgot láttam. Ha ez nem a Föld, akkor csak egy dolog lehet.

A pokol.

Kirántottam a karomat Elijah kezei közül, úgyanis most tudatosult bennem, hogy bizony a szőkeség nem az emberi fajt gyarapítja. A kék szemű meglepetten nézett rám, mintha nem is értené, hogy min akadtam így ki. Lassan elkezdtam hártálni, futásra készen.

- Ha most itt elfutsz, garantálom, hogy úgy járhatsz, amit csak láttál. - mondta és próbált megnyugtatni, de ezzel csak jobban bepánikoltam. Ki ne pánikolt volna be?
- Egy vacsora, és már itt sem vagyunk. Rendben? - kérdezte lágyabban és a kezeimért nyúlt, de én a nyakamban lévő amulettet szorongattam. Nem tudtam, hogy mit keresek én itt. Egyáltalán, hogy juthattam én ide. Kétségbeesetten beleegyeztem, hiszen más választásom nem volt. Titokban reméltem, hogy bármikor felbukkanhat ő, és kivisz innen.

Egy 5 méteres megterített asztal tárult elém, ahol a többi démon rögtön ránk nézett, ahogy beléptünk az ajtón. Már éreztem, hogy a szemükkel felfalnak. Minden másodpercben, azt kívántam, hogy bárcsak ez egy rossz álom lenne. De nem az volt. Még mennyire nem.

Elijah kihúzta a széket előttem, és keserű szájízzel leültem mellé. A felszolgálók, akik folyamatosan hozták az egzotikus gyümölcsöket, félmeztelenül voltak. Semmi sem takarta el a felső testüket, és egy rövid csörgős szoknyában tették le a fogásokat. 1-1 démon elkezdett pajzánkodni az asztalnál, mire a zöldszemű közbeszólt.

- Fejezzétek be! Még a végén megijesztjük a kis vendégünket. - parancsolta Wortolux, és ijesztő mosollyal az én irányomba nézett. - Hallgatlak fiam. - folytatta.

- Hagyj fel a lelkével, és add nekem. - mondta Elijah szigorúan, én meg azt hittem abban a pillanatban leesek a székről. Most a lelkemről kezdtek el alkudozni?
Néma csend támadt a teremben, majd a zöldszemű felnevetett. Kísérteties szinkronnal együtt nevetett fel a többi démon is.

- Fiam, te is tudod, hogy itt semmi nincs ingyen. - csapta össze a tenyerét Wortolux.

- A démon világot fogom választani az emberi helyett. Itt maradok, és átveszem az uralmat utánad. - mondta. Csak nagyokat pislogtam. Szinte egy szót sem értettem. A teremre újra csönd szállt. Elijah apja meglepett tekintettel bámult a fiára.

- Ez esetben, nem utasíthatom vissza. - nevetett fel. - Most pedig, élvezzük a lakomát! - vigyorodott el. A félmeztelen alvilági nők egy jól megrakott tálat tettek elém. Egyik ételt sem ismertem fel. Egyértelműen nem a Földről származott.

- Mégis mi a fene ez az egész? - néztem mérgesen a szőkeségre. - Mi a franc vagy te? - fakadtam ki.

- Félvér. - felelte nemes egyszerűséggel. - Az anyám ember volt, ezért én jobban képes vagyok megérteni az érzéseidet, mint az a kaszás. - fordult felém mérgesen. - Épp most adtam fel az emberi mivoltomat, hogy az enyém lehess.

- De én nem akarok a tiéd lenni! - ordítottam rá, úgyhogy majdnem elsírtam magam.

- Ez az egyetlen út, hogy megvédjelek a démonoktól. Ők, ha összeállnak erősebbek, mint bármilyen más lény. - mondta ellenállást nem tűrő hangon.

- Most azonnal vigyél haza! - mordultam rá, amit ő természetesen figyelmen kívül hagyott.

- Egyél. Ne aggódj, nem mérgező. - mondta, és előttem megkósolta az ételt a tányéromból.

- Egy ideig itt leszünk. Még a legjobb kaszásnak is minimum egy nap, mire felforgatja az egész poklot. - mondta és mintha boldogságot hallottam volna ki a hangjában. Még mindig azért imádkoztam, hogy ez az egész egy rossz álom legyen. De rá kellett jöjjek, hogy ez a valóság volt, és nem csak egy kitalált mese.