Halál sötét zúga - A Kaszás

Valóság

*Adele szemszögéből *

- Többet szeretnék tudni rólad, és erről az egészről. - határozottan rá néztem, legalábbis próbáltam határozott lenni. A sötét íriszei belemélyedtek az én tekintetembe. Szinte elvesztem bennük. Nyugodtság, de egyben mégis félelem tört rám. Féltem, hogy mit fog mondani. Féltem, hogy mi jön ezután. 

- 6 évvel ezelőtt valmilyen oknál fogva, amiben még máig nem vagyok biztos, megmentettem az életed. El kellett volna, hogy vigyem a lelked a Fény felé, de nem tettem. - mondta nyugodt hangvétellel, és ő is a természetet kezdte bámulni akárcsak én. Mintha arra vártam volna, hogy az előttünk terülő tó majd megnyugtat, és elviszi az összes rosszérzésem jó messzire.

- Emlékszem. - hajtottam le a fejem, ahogy egyre inkább elkezdett megelevenedni előttem az a fájdalmas nap. 

- A másik éjszakán, úgy döntöttem, hogy kijavítom ezt a hibát. - kezdte.

- Mikor megpróbáltál megölni. - szakítottam félbe, és enyhe pánik tört úrrá rajtam. 

- Nem megölni próbáltalak, hanem a lelkedet a Fény felé küldeni. - javított ki.

- Ugyanaz. - nyögtem ki, és egy pillanatra kétségbeesetten ránéztem. Mikor összetalálkozott a tekintetünk, elfordítottam a fejem, vissza a tó irányába. 

- Többet már nem kell félned. - mondta és láttam a szemem sarkából, hogy bámul.

- Szóval megígéred, hogy többé nem fogsz megpróbálni megölni? - nyeltem egy nagyot. Még ha igen-t is mondd, mégis hogy hihetném el ilyen könnyen?

- Megígérem, hogy vigyázok rád. - mondta kellemes hangvétellel. - Ameddig képes leszek rá. - folytatta.

- Ezt hogy érted? - riadtan rákaptam a tekintetem. 

- Az idő múlásával, egyre nagyobb veszélynek leszel kitéve. - mondta nem túl bizatóan. - Nem  tudom, hogy meddig élhetsz még. - folytatta és kezével az arcom felé nyúlt, de összerándult az arckifejezése, és utána leengedte a kezét. Talán együttérzett. Elvégre most tudtam meg, hogy bármelyik pillanatban meghalhatok.

- Szóval a boldog és nyugodt életemnek vége. - sóhajtottam fel. Mardosta a szívemet a fájdalom, és a tudat, hogy inkább bárcsak ne jött volna el, és bárcsak nem velem történt volna ez. 

- Mindent elkövetek majd, hogy ne legyen túl rövid. - mondta keserűen, de mégis kegyetlennek hangzott. A torkom elszorult, és könnycseppek törtek fel. A sós folyadék folyamatosan áztatta az arcom. Nem akartam elfogadni azt a tényt, hogy ennyi volt. Nem akartam, érezni ezt a mindennapos félelmet. Remegő lábakkal, felpattantam a padról és haza siettem. Nem jött utánam. Egyszer még visszanéztem, és akkor még mindig ott ült a padon, és a tavat nézte. 

* Kaszás szemszögéből *

Tudtam, hogy a beszélgetésünk előtt a másik démon fajzat, Elijah megkörnyékezte. Követtem őt, mint mindig. Árnyéka voltam, az ő árnyéka helyett is. Elijah egyre nagyobb kellemetlenséget szült. Minden pillanatot megragadva próbált az emberlány közelébe férkőzni a hazugságaival. Próbálta csábítani ígéreteivel, annyira, hogy majd képes legyen megkaparintani a lelkét. Olyan mértékű düh tört fel belőlem, hogyha Elijah bármi olyat tette volna, abban a pillanatban elporlasztottam volna, és a hamvait a tacojába szórtam volna. 

A beszélgetésünk után legszívesebb utána mentem volna, de ismerem a halandókat. Ha frusztráltak, akkor mindig egyedül akarnak maradni. Így, ezt tiszteletbe tartottam, és magára hagytam egy rövid ideig. Persze, most sem feledkeztem meg a védelméről, mert Rosmery-t utána küldtem. 

A nap hátralévő része gyorsan leszállt. Az emberlány már az ágyában feküdt. De éreztem, hogy nem alszik. Leültem az ággyal szemközti székben. Nem akartam, hogy tudja, hogy itt vagyok. Talán nem akartam megijeszteni ennél is jobban. Bár már kétlem, hogy ez lehetséges lehetett volna, hisz a takaró alatt már remegett, és olyan gyorsan vert a szíve, hogy már az utca végén hallottam. 

- Köszönöm, hogy itt vagy most. - hallottam meg a suttogását. Érezte a jelenlétemet. Biztonság érzetet adhattam neki, hisz jelen pillanatban én voltam az egyedüli aki kész volt megvédeni. 

- Reggelig itt maradok, így nyugodtan el aludhatsz. - próbáltam gyöngéden szólni hozzá, még ha nem is épp tartozott az erősségeim közé. 

- Az jó lenne. - mondta lágyan, és a szívverése a zakatoló tempóból visszavett. Fél óra múlva már a halk szuszogását halottam. Elaludt. Egész végig csak bámultam, és próbáltam rájönni a miértekre. Megkartam érinteni. Különböző érzelmek birtokába kerültem. Ami már nagyon nem tetszett. Tudtam, ha közelebb kerülök, hozzá egyre több gyenge pontom lesz, ami kockáztathatja a lány védelmét. Így, elhatároztam, hogy megpróbálok távolságot tartani tőle, mégha egyre nehezebb is. 

Rosmery a párkányon ült, és tekintetében szomorúság csillant meg. Ki tudja, mire gondolhatott. Talán az egykor élt életére. Vagy talán mivel Rosmerynek is női lelke van, tudta, hogy mit érezhet most a lány. 
Másnap reggel nem vártam meg míg felébred. Így tartottam helyesnek. A mai nap el kellett menjek Afrikába lelkeket begyűjteni, akiket az éhezés vitt el. Rosmeryn keresztül üzentem Elizabethnek, hogy a elkövetkezendő 4 napban figyeljen rá. Természetesen megsúgtam azt is, hogy Elijah a szomszédban lakik, így átmehetne vigyázni az emberlányra, és közben Elijaht is el porlaszthatná a kedvemért. 

Afrika több országában rémes körülmények uralkodtak. Hihetetlen volt az, hogy a Föld egyik részén jómódúság van a másik részén pedig az emberek az éhségbe halnak bele. A halandók őnző teremtmények. Ami azt illeti, sosem szerettem őket. Volt bennük egyaránt jó és rossz. Olyan volt, mintha az angyalok és démonok keverékei lettek volna. Olyan tökéletlen teremtések voltak számomra, ezért is tudtam a munkámat jól végezni. 

De mikor kisgyermekeket kellett átsegíteni a túloldalra, az még nekem is szívszorító volt. A gyermekek viszont már tökéletes tiszta teremtések voltak. Kár, hogy felnőve nem tartották meg a tisztaságukat. Épp két kisgyermek kezét fogtam meg, és az egyik könnyes szemekkel pillantott fel rám. 

- Anyára vigyázni fogsz? - kérdezte megtörten. Leguggoltam a kis teremtés lelke elé.

- Te fogsz rá vigyázni. Oda fentről. - mutatattam fel, és egy enyhe mosolra húztam ajkaim. 

- Ott lesz elég étel? - kérdezte a másik.

- Nem lesz szükséged ételre, mert mindig teli leszel. - nyugtattam meg, mire mindketten elmosolyodtak és beléptek egymás kezét fogva az elvakító fehér Fénybe. Tudtam, hogy a következő életükben már boldogok lesznek. A mostani tapasztalatuk ebben a kárhoztatott életükbe a javukra fog majd válni. Mint mondtam, az emberek tökéletesen tökéletlenek.